Az energetikai micsurinizmus alkonya: kiderült, a 15 milliárd az kevesebb, mint a 150 milliárd, ami igazából 170 milliárd
Ha egy gyenge pillanatunkban feltennénk azt a kérdést, hogy mi a jobb: légzsák nélkül vásárolni új autót, vagy egyáltalán nem vásárolni autót, de közben megfagyni télen, akkor a válaszoló könnyen a putyinista propaganda uszályába kerülne. Inkább örvendezzünk azon, hogy Európa legélesebb politikuskoponyái lassan ráébrednek arra, hogy 150 milliárd köbméter orosz gázt nem lehet kiváltani 15 milliárd köbméter amerikaival.
Vannak ezek az úgynevezett rosszul öregedő hírek. Mint például amikor telekürtöli a mindig megbízható, többszörös tényellenőrzéssel dolgozó, független-objektív sajtó a világot, hogy Szeverodonyecknél nem megverik éppen az ukrán védőket, hanem ők csalják trükkös, ravasz csapdába az ostoba, elbizakodott oroszokat és segédnépeiket.
Ha ezen elképedtünk, akkor vegyük figyelembe, hogy majd két hétig tényleg lehetett benne hinni (bízni) benne, hogy az ukránok győznek Luhanszk utolsó, még hazai kézen lévő városában. A később mesének bizonyuló izmozás legalább két hétig friss és fogyasztható volt, mint a vákuumfóliázott, hatósági áras csirkecomb.
Ám vannak olyan örömhírek, nagy bejelentések, amik már abban a pillanatban nevetséges illúziók, amikor a szerkesztő a közzététel gombra kattint. Mint például az alábbi fogalmazás:
A Haszon cikke azt a rendkívül pozitív fejleményt ünnepli a Napi.hu nyomán, hogy teljes egy héten át több amerikai földgáz érkezett LNG formájában az öreg kontinensre, mint orosz vezetéken. Fatih Birol, a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) ügyvezető igazgatója egyenesen történelmi mérföldkőnek nevezte, amiben igaza lehet, mert Európa valóban legyőzte Ázsiát a keresleti piacon, jóval többet fizetünk náluk, ők pedig kénytelenek valahogy kibekkelni a következő éveket a harmadannyiba kerülő orosz energiahordozókkal. Nagy győzelem ez, majdnem annyira ügyes húzás, mint mondjuk '98-ban a Stadler FC-be igazolni.
AZ ENERGETIKAI MICSURINIZMUS BUKÁSA
Európa energiapolitikája egy ideje a tudományos micsurinizmuson alapul. Amikor csak akarni kell a dolgokat, és akkor biztos úgy lesznek. Ha a szovjet tudomány nyomán párthatározatban ki lett mondva, hogy az imperialisták provokációi ellenére lehet búzát termeszteni a sarkkörön túl, akkor jelentkezzen az a búza, aki szerint ez marhaság! Majd kap a talpára! Meg megy a Gulágra, és ott kénytelen lesz hozzászokni a nem gabonának való vidékhez!
Az EU energetikai micsurinizmusa hasonlóan egzakt tényeken és pünklicht számításokon alapult: a 150 milliárd köbméter, vezetéken beérkező orosz földgázt és az évi 15–20 milliárd köbméter orosz LNG-t simán ki lehet váltani amerikai importtal, hiszen ők akár további 15 milliárd köbmétert is képesek behajózni az európai rendszerbe.
Aki szerint nem jön ki a matek, az nyilván Orbán ügynöke, aki meg Putyin ügynöke, és az a célja, hogy fellazítsa az európai szabad népek a nagy Brüsszel kovácsolta frigyét az ellenség kottájából játszva láncos kutyaként.
A Haszon és a társutas magazinok hasonló hangvételű cikkei hetek óta úgy sugározták ki magukból a töretlen optimizmust, hogy hozzájuk képest Gyatlov elvtárs másodosztályú romkocsmai merengőnek is csak éppen odaférne. Aztán eltelik pár nap, és menetrendszerűen megérkezik a kijózanító pofon: hiába lett az USA a Európa legnagyobb földgázbeszállítója, az LNG-ellátás teljesen bizonytalan. És ha nem lenne bizonytalan, akkor sem elegendő az amerikai kapacitás; nincs az a morálfizika, amivel biztonságos szintig fel lehetne tölteni a tározókat a tél beköszöntéig. És emellett pusztán a morálmatematika hozta ki az amerikaiakat múlt héten győztesnek, mert valami megmagyarázhatatlan slendriánságból elfelejtették az ugyan 60 százalékkal lejjebb csavart orosz vezetékes földgázhoz hozzáadni az évi 15-20 milliárd köbméter ruszki LNG-t. Van olyan, hogy az ember elfelejti, hogy hova tette a kocsikulcsot, de 15–20 milliárd köbméter cseppfolyós gáz elég feltűnő jelenség, az nem olyan, hogy hosszas keresés után találjuk csak meg a félredobott Népszava alatt. De a nyugati koponyáknak eltartott egy ideig, mire ráleltek azokra a bazinagy tankerekre a kikötőikben.
EMBEREK, KEZDJÜNK PÁNIKOLNI!
A múlt hetet uraló, felszabadultan kacagó termelési jelentések helyét most átveszi a teljes kétségbeesés és tanácstalanság. Az (ön)szankciók nyomán az Északi Áramlat–1-en továbbra is csak szűkebb keresztmetszetben érkezik az ipar vegánlattéja; a Kanadában javított, ott visszatartott turbina nélkül Németország sosem éri el a kívánt töltöttségi szintet. Szankciókat pedig nem lehet csak úgy visszavonni, hogy bocsi, tévedtünk, nem Oroszországot büntettük, hanem magunkat. Esetleg abban az esetben, ha Moszkva nemcsak kivonul Ukrajnából, hanem átadja Kijevnek 25 évre Rosztovot és Voronyezst is, Putyin pedig önkéntes száműzetésbe vonul Szibériába Kirill pátriárka és két rossz természetű mosómedve társaságában.
Az aggodalmak pedig finoman szólva is jogosak. Norvégiában sztrájkolni készülnek az olajipari dolgozók, ami önmagában nem érintené a gázkitermelést, csak hát Norvégiában létezik olyasmi, hogy szakszervezet. Az olaj- és gázipari dolgozók közös szakszervezetben működnek, és amennyiben nem születik megállapodás a munkáltató és a munkavállalók között, akkor a gázipari dolgozók is bekapcsolódnak a sztrájkba. A szakszervezetek ugyan ígéretet tettek arra, hogy igyekeznek megakadályozni Norvégia földgázexportjának csökkentését, de hozzátették, hogy kezdetben igyekeznek csak. Alakulhat úgy is a sztrájk, hogy már nem igyekeznek. A brit és holland gáztőzsdék pedig azon nyomban beárazták a kockázatot, ismét brutálisan növekedtek az árak.
Hogy ne unatkozzunk, a Shell is közölte, hogy az ausztráliai cseppfolyósító létesítményében a következő hetekben karbantartási munkálatokat folytatnak, így nagyon ne számítsanak Európában onnan útnak indított szállítmányokra. Az LNG-terminálok között meg fellelhető valami furcsa és megmagyarázhatatlan soulmate-ség: a texasi Freeportban található üzem sem működik éppen, ami békeidőben érdektelen, apró kellemetlenség, van a keleti parton még egy pár terminál, de amikor az orosz gázt akarjuk kiváltani, akkor egy üzem kiesése is simán leállíthatja a német ipart.
Persze nem kell attól tartani, hogy a fékezhetetlen agyvelejű nyugat-európai politikusoknak nem lesz valami remek ötlete a fentebb sorolt problémákra. Majd még kevesebbet fürdenek a polgárok és esetleg a pulóverre felhúznak egy kabátot is a lakásban. Legalábbis reméljük, továbbra is ebben a puritán irányban tapogatóznak, és nem hallgatnak inkább Manfred Weberre, aki szerint az összes országnak szükségletei szerint kell részesülnie a közös európai gázkincsből, amihez mindenki képességei szerint járul hozzá. Ezt nevezné majd az utókor tározókisöprésnek, mi meg – szerény kortársként Magyarországról – egy büdös kommunista hagymázas képzelgésének a kirablásunkról.
