Vissza a városba
Fákkal erdőszerűen sűrűn teleültetett Duna-part az üzletházak mellett, borostyánalagútban futó, borostyánnal befuttatott futurisztikus villamos a Nagykörúton, meg mindenféle ósdi, áporodott kommunista hiedelmek, amiket a woke újracsomagolástól modernnek gondolnak a pártolóik. Ilyesmikről álmodoznak a progresszív utópiák, de sokkal rosszabb, hogy minden ilyen agymenésüket kéretlenül meg is akarják valósítani abban a világban, ahol nemcsak ők élnek, hanem mi is. Világmegváltó társadalommérnökösködés és városmegváltó erdőmérnökösködés helyett esetleg inkább mindenki lakjon otthon – az erdők, a susnyások, a város és a falu is!
„Szép új jövőként” tálalták azt a „lenyűgöző high-tech előadást”, amely fél évszázad múlva, 2073-ban láttatja a progresszívek elképzelt Budapest utópiáját, vagy inkább disztópiáját. Már a 444-hez tartozó Qubit erről szóló tudósításának pár mondatából kiderül minden fontos információ. A jövőbeli Budapest a kerettörténete a Flying Data című high-tech táncszínházi performansznak, amelyben már megvalósult a gazdasági, társadalmi egyenlőtlenségek globális felszámolása. Egyenlőtlenségek felszámolása, globális jóemberkedés, aktivistaszínház.
Egyszerűbben mondva: kommunizmus és kommunisták. Világ társadalommérnökei, egyesüljetek!
Az pedig, hogy ezt a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében tömik az emberek fejébe, érezteti, hogy mindez találkozik a városirányítás, azaz a baloldal vágyaival. Tulajdonképpen valami ilyesmi lenne a hosszútávú programjuk, amelyet megvalósítanának, ha nem lopnák szét nemhogy az erre, de még a működésre való pénzt is Karácsony Gelgely tanácsadói, politikai főnökei, mozgalmár haverjai meg a tartótisztjeik.
Üljünk fel a rovarvillamosra!
Nézzük már meg ezt a villamost meg a pályáját! Talán még a trolibusz felsővezetékére is borostyánt futtatnának ezek a meghibbant természetgyermeke hippik, hiszen bármilyen valóságtól elrugaszkodott ostobaság át tud menni annak az embertípusnak az agyán, aki simán lezuhanyozza az elektromos rollerét, mesekönyvszerűen képzeli el a világot, de ami rosszabb, hogy neki is fog az ilyen hülyeségei megvalósításaihoz, és vérig sértődik, amikor kiderül, hogy úgy általában tök hülye mindenhez, és józanabb emberek felülbírálják az ő utópiával kapcsolatos érzelmeit.
Vajon ki akarja még az ilyen növényzetben tömegével élő pókokat meg bogarakat is kerülgetni a 4–6-oson az ott terjengő hajléktalanszag és meztelen drogosok mellett?
Vagy esetleg 50 év múlva erre már eleve úgy kell majd tekintenünk, hogy magától elénk mászik az étel, és csak el kell kapni a hosszú, ragadós nyelvünkkel? Persze, azt is tudjuk, hogy a progresszív woke-mozgalom fel tervezi számolni a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeket, ezért nem lesznek már hajléktalanok meg szegény ártatlan drogosok, csak hát mi van, ha ugyanaz sül majd ki belőle, mint a kommunizmus összes eddigi hatalomra kerüléséből, hogy nem a különbségek számolódnak fel, hanem csak a nyomor oszlik szét egyenletesen és széles körben, miközben az elvtársak magánvagyona terebélyesedik?
„Önellátóak vagyunk, de azért küldjetek kaját!”
Nem újkeletű persze a woke-hippik teljesen torz és kiforgatott vonzódása a zöldhöz. Ugyanez a motívum megjelent a Seattle-i kommünben (CHAZ) vagy az úgynevezett Ligetvédők folyamatos városligeti raplizásában is, ahol maroknyi, leszakadt peremegzisztenciát maga előtt tolva akciózott a woke-mozgalom, minden leszakadt falevélnél arbocídiumot sikoltva. Faölelgetés, társadalmi egyenlőség hirdetése és mindenféle kommunista ideológiai ötletek, ahol pedig átvették az uralmat, ott a közbiztonság összeomlása és totális csőd.
„Kitartunk, ameddig kell, nekünk senki nem parancsolhat! Küldjetek enni, mert éhesek vagyunk! De ne ám akármilyen szart küldjetek, csakis vegánt!”
Seattle-ben úgy tettek ezek a hős lázadók, mintha nem minden ellátmányt kívülről kaptak volna a kommunizmussal inkább messziről szimpatizáló, de azt kipróbálni azért nem merő szüleiktől. A Ligetvédők is mindenféle vegán menüt követeltek a zöldövezeten kívüli támogatóiktól, hiszen az nekik jár, miközben „mindenki helyett vívják a hősies harcukat a jövőért”.
A lelkük mélyén persze tudják ők, mennyire röhejesek, ezért ezeknek az agresszív hippi területfoglalásoknak ugyancsak közös jellemző pótcselekvése az önellátási bohóckodás. Miután elfogyasztották a kintről kapott zöldséges pizzát és vegán zabkekszet, lekerítettek egy kis sarkot, ahol kacsát akartak tartani, és gereblyével csíkokat karcoltak a száraz porba, miközben maguk is próbálták elhinni tavasszal, hogy ők most kertészkednek, és tulajdonképpen már önellátóak, hiszen őszre majd kinő néhány répa a magokból a Városliget porából.
Zöld zöld hátán
A woke-hippi fejekben szörnyen zavaros ideológiai katyvasz kavarog, aminek fő csapásiránya természetesen a kommunizmus, de ők ezt JóEmberségként élik meg. Itt jön képbe annak a természetnek az idült rajongása, amelyről amúgy alapvető dolgokat sem tudnak, hiszen ott megáll a tudományuk, hogy a zöld az LYÓ, mert elnyeli a szén-dioxidot, ami meg RÓSZ, mert tönkreteszi a klímát, és mindmeghalunk. Nem a városi zöldövezetekkel és parkokkal van persze baj, hanem azzal, amit ezek a bolondok akarnak.
Olyan hely kell nekik, ahol egyszerre van sűrű, vadregényes erdő, falusi idill, pizza házhozszállítás, ingyen wi-fi, a közvetlen közelben dohánybolt, és lehetőleg a Gólya presszó meg egy-két lakásszínház is gyalogos távolságon belül legyen.
Valójában se a civilizáció felépítéséről, se a természetről nincs fogalmuk, hanem mesebeli ábrándokat kergetnek. Nem csoda, hogy ekkora hangsúlyt fektetnek az érzelmeikre az elképzeléseikben, hiszen valamivel ki kell pótolni a kognitív tartalékaik nyomasztó hiányát. Ebben a buborékban, ilyen halovány szellemi színvonalon megrekesztett elemeknek gyakorlatilag lehetetlen elmagyarázni a valóságot kialakító, végtelen számú ok-okozati viszonyrendszert.
Még kevésbé szabad rájuk bízni az amúgy ténylegesen létező gazdasági visszásságok, civilizációs problémák megoldását. Ez a legfőbb baj azzal, hogy ilyen eszetlenségeket immár teljes szívből támogat a woke szolgálatába állított budapesti városvezetés – amely egyébként a híveihez hasonlóan és tőlük aligha függetlenül szintén komoly hiányosságokkal bír a kompetenciák terén. A várost kényszeresen zöldítő, gyakran falusi, kisvárosi születésű emberek, akik szerint jó ötlet felszedni a Duna-rakpart védművének kockaköveit egy virágágyás kedvéért, és akiknek amúgy általában nem sok fogalmuk van a magyar, tehát kulturálisan és klimatikusan itt önazonos kertészeti hagyományról, hanem teledurrantják muskátlival a környezetüket, mert azt látták a szerintük felsőbbrendűen fejlett nyugati mintákon. Ők találtak egymásra a woke-mozgalom bolond mozgalmáraival meg politikai képviselőivel. Aztán ilyen újkommunista, „high-tech táncszínházi performanszokkal” biztatják egymást.
