Az emberiség mint olyan, soha nem lesz jó
Lassan rá kell arra jönnünk, hogy soha, de soha nem mondhatjuk azt, hogy a világon nagyjából már mindent láttunk, komolyabb meglepetés nem érhet minket és a maximum az eddigi cselekmények valamilyen formában történő újraélése. Mert persze, elméletben igaz az, hogy minden háború ugyanolyan, legalábbis embertelenségében és emberellenességében, azóta, hogy az első megtörtént – talán még kőbaltákkal sem –, de egy generációnak mégiscsak minden egyes történés valami újat jelent.
És ahogy láttunk már – így, többes számban mint emberiség – terrormerényleteket, amelyek tekintet nélkül nagyságukra borzalmasak és sokkolóak, mégiscsak a korombeliek és a nálam idősebbek emlékezetébe egyként belevésődött az, hogy éppen mit csináltunk és hol voltunk 2001. szeptember 11-én. Olyan dátummá vált ez – rámutatva arra, hogy a globalizáció is milyen szinten működik –, mint Kennedy elnök meggyilkolásának napja, amiről pontosan ugyanígy tudta minden amerikai, aki akkor már eszmélt, hogy pontosan mit is tett azokban a percekben, amikor tudomást szerzett a tragédiáról.
Mert a World Trade Center elleni merénylet – a Pentagont se feledjük, illetve a célba nem ért, lezuhant negyedik repülőgépet – több generációnak alapvetően meghatározta azt, miként viszonyul a világhoz. Keleten és Nyugaton egyaránt. Mi, akik minden kifacsartságával és elmebajától független, rendületlenül a Nyugathoz tartozunk – nem mintha óriási tragédia volna az ellenkezője, de ettől még így van –, azt tanultuk meg, hogy minden világjobbító, liberális előrejelzés dacára sem ért véget a történelem. Az a Fukuyama-féle, békés feloldódás, hogy most már aztán a hidegháború vége és a Szovjetunió szétesése tényleg elhozza a világbékét és soha többet nem kell olyan nagyon semmiért sem aggódni, ami a nyugati világban történik, egy pillanat alatt omlott szét. Nyilván ezt sokan sejthették korábban is, de a szimbolikus pillanatok pont azért szimbolikusak, mert minden tragédiájukban és/vagy nagyszerűségükben jóval többet mutatnak annál, amint amik ott és akkor, valós megtörténtük idején.
Mi, közép-európaiak tulajdonképpen pillanatnyi eufóriába sem ringathattuk magunkat a csodálatos jövő elérkeztét várva, hiszen gyakorlatilag azonnal a hidegháború vége után kitört a balkáni háború, óriási áldozatokkal és népirtásokkal. Mindezt csak azért mondom el, hogy rákanyarodjunk az orosz–ukrán, illetve az izraeli–palesztin háborúra. Mert mindkettőt lehet immár annak hívni, és sejtéseink ugyan lehetnek mindkettő végkimenetelét illetően, de biztosan nem tudunk mondani. Azok a szakértők sem, akik azt hiszik, lehetséges ilyen következtetéseket elmondani. A legkevésbé sem szeretek fölöslegesen érzelgősnek tűnni, de ebben a jelenlegi helyzetben mégiscsak az a biztos, hogy milliók szenvednek. Izraelben, Palesztinában és Ukrajnában – sőt, bizony, Oroszországban is, mert oda ugyan nem ért el a háború a maga prímérségében, de az anyákat, apákat, testvéreket, feleségeket és gyermekeket nem érinti a gyász milyenségében, hogy ki az agresszor és ki az elszenvedője az agressziónak. Aki pedig arra a minimális distinkcióra sem képes, hogy a vérontást magát és a védtelenek szenvedését tekintse a legnagyobb rossznak, az másra sem nagyon képes.
És akkor hol van még számos helye a világnak, amiről a Nyugat most nem beszél és nem különösebben tartja hasznosnak, hogy kérdésüket elővegye? Az az igazság, hogy egy kicsit magunk is elhittük, minden világok legjobbikában élünk és ezt az ideánkat nemigen szeretnénk feladni – még akkor sem, ha a történelem vége nevezetű dajkamesét már-már elengedtük. Van ez a meggyőződésünk, hogy ha a nagy számokat nézzük, akkor valóban soha nem látott jólétben él az emberiség igen jelentős része, mi több, soha nem látott műveltséggel is rendelkezik; összehasonlíthatatlanul nagyobb lehetősége van bárkinek tanulni, világot látni, karriert építeni a világ számos táján, az orvostudományunkat és technikai tudásunkat még a pár évtizeddel ezelőtti állapotokkal sem igen lehet összehasonlítani, annyit fejlődtünk, és így tovább, és így tovább.
Ettől még egy kicsit sem törődünk egymással jobban, és ember embernek pontosan ugyanúgy a farkasa. Hadd nyomatékosítsam megint: az üres, cél nélküli jóemberkedés nagyon távol áll tőlem, az úgynevezett humanizmus vadhajtásai még annál is messzebb, de lassan csak észre kell vegyük, hogy semmivel sem vagyunk jobbak, mint ezer éve. Semmivel sem vagyunk könyörületesebbek, mint ötezer éve. És ez önmagában nem egy komoly megfejtés, a spanyolviaszt ezzel kapcsolatosan borzasztó régen feltalálták, de valahol mégiscsak elkeserítő, hogy kimondhatjuk: nincs az a technikai fejlődés, nincs az a magasan álló társadalom – legalábbis gazdaságilag és tudományosan –, nincs az a civilizációk és civilizációk közötti kapocs, ami gyakorlatilag ne törvényszerűen vérontást hozna, újra és újra és újra. Tényleg csak az az óriási szerencsénk, hogy idegen, fejlett létforma még – ha ugyan létezik – nem figyelt még fel ránk, mert a forgatókönyv ugyanez volna.
Nincs tanulság. A világ nem lesz jobb, akármennyire is fejlettek vagyunk és akármilyen viselkedésmintákat is vindikálunk magunknak.
Vezető kép: Romok egy izraeli légitámadás után Gázában 2023. október 11-én. Fotó: MTI/AP/Adel Hana
