Magyar írók a forradalomban, 1956-ért (I. rész)
A magyar írástudók mindig élen jártak a magyar történelem korszakos fordulataiban, kockázatot vállaltak a haza megvédéséért Balassi Bálinttól, Zrínyi Miklóstól kezdve Berzsenyi Dánieltől, Kölcsey Ferencen, Petőfi Sándoron, Vörösmarty Mihályon, Arany Jánoson, Jókai Móron át egészen Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós költészetéig, nem kevésbé Móricz Zsigmond valóságfeltáró írásáig.
Mégis a XX. század közepétől kezdve, főként a szovjet típusú Rákosi-féle kommunista diktatúra cenzúrázta, durván lecsendesítette, elhallgattatta a látók, a nemzetért aggódó, megmondó emberek véleményét és 1956-ig úgyszólván nem volt olyan költő vagy író, aki nyilvánosan kimondhatta volna, hogy nem jól mennek a dolgok, pusztítják a magyarokat.
A forradalom- és szabadságharc kitöréséig némák maradtak a szájak, a fénylő fáklyát koncepciós perekkel, halálos ítéletekkel, súlyos börtönbüntetésekkel elfojtották, azaz az írók, költők, ha nem akartak behódolni a nemzetellenes bolsevista diktatúrának, akkor az íróasztalfióknak dolgoztak. Mint abban az időben például Hamvas Béla, Fekete István vagy Illyés Gyula, aki 1950-ben írta az Egy mondat a zsarnokságról című versét, s ami csak 1956-ban jelent meg. Nem csoda, hogy a sztálinista Rákosi rémuralma alatt ez a vers nem jelenhetett meg:
... Hol zsarnokság van,/ ott zsarnokság van,/ nemcsak a puskacsőben,/ nemcsak a börtönökben,/ nemcsak a vallató szobákban,/ nemcsak az éjszakában/ kiáltó őr szavában,/ ott zsarnokság van./... nemcsak titkon/ félig nyílt ajtón/ ijedten besuttogott hírekben,/ a száj elé hulltan/ pisszt jelző ujjban,/ ott zsarnokság van/ nemcsak a rács-szilárdan/ fölrakott arcvonásban/ s e rácsban már szótlan/ vergődő jajsikolyban...
Tehát az asztalfiókban hat évig heverő vers 1956-ban (Irodalmi Újság november 2.) rendkívüli hatással bírt, tovább élt még néhány hétig, hogy aztán a kádári megtorlás alatt évtizedekig, generációk megint ne olvashassa senki.
A felkelő nép ötvenhatban írók nélkül is maga vette kezébe sorsát. Talán ezt a fordított helyzetet Németh László látta meg először, amikor a Nemzet és író (1956.november 3.) jegyzetében ezt írja:
...egy nemzet magától feltámadt, megdöbbentő élmény, amin eddig átmentünk, úgy érzem gyökeresen megváltoztatta a nemzet és az író viszonyát. Szándékosan fordítom meg a sorrendet és mondom először a nemzetet és azután az írót, mert ebben az új helyzetben valóban nem a nemzetnek kell a Petőfi tűzoszlopaként előtte járó költőt követnie, hanem a költőnek a nemzetet. S nem hiszem, hogy ez valakit is lefokozna.
Mégis kellett, hogy a magyarság elnémított nagy írói ismét élére állhassanak a forradalomnak és utat mutathassanak népüknek.
A kommunista revizionisták, a Nagy Imréhez tartozó újságírók, előtte sztálinisták ( Méray Tibor, Aczél Tamás, Vásárhelyi Miklós, Losonczy Géza...) csak jobbítani akartak a nemzetellenes Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József-féle politikán, ez az ország magyarságának már nem volt elég. Az elnyomott, megalázott nép maga vette kezébe a sorsát. Amikor a magyar felkelés 1956 október 23-án kirobbant, a nap főszereplői közül egyetlen írót találunk, Veres Pétert. A budapesti Bem szobor előtt felolvasta a Magyar Írók Szövetsége határozatát, amelyben az írók együttérzésükről biztosították a megújulási mozgalmat - írja Borbándi Gyula, A magyar népi mozgalom című könyvében. De ez is csak gyenge, támogatási próbálkozás volt. Még nem tették oda teljesen magukat. Aztán a fegyveres harcok napjaiban felébredtek az írók, elsőként két népi író szólalt meg, Sinka István és Tamási Áron. Sinka István ,,Üdv néked Ifjúság" címen október 26-án verset írt, amely ,,lángban és vérben" született meg újra.
Ugyancsak október 26-án Tamási Áron felolvasta a rádióban a Magyar Fohász című írását a forradalom elkerülhetetlenségéről. Fohászát az író a harcok mihamarabbi befejezésében bízva s abban a reményben zárta, hogy a harcok résztvevőit igazságtalan ítélet nem éri. Féja Géza is először szólalt meg, méghozzá a Békés megyei helyi adóban. Soha a történelem folyamán nem volt még ennyire egy test, egy lélek a nemzet-mondta, hozzátéve, hogy a közösségi érzésnek és áldozatkészségnek milyen felemelő példáit szolgáltatják ezek a forradalmi napok. Majd ezzel a gondolattal zárta rádiós beszédét:
...Ne térjünk el a forradalom útjáról se jobbra, se balra. Mi nem akarjuk visszaállítani az úri Magyarországot, de Rákosi és Gerő rémuralmát sem. Testvéreim! A mi kezünket nem szennyezheti be igaz vér, a mi lelkünket nem terhelheti nemtelen cselekedet, a mi jó hírünket nem szeplősítheti személyi bosszú aljas indulata.
A magyar írók, a szellem emberei a forradalom első óráitól, perceitől kezdve a humanizmus nyelvén szólaltak meg, a nemzet egységét, és nem a széthúzást hangsúlyozták. Nem lázítanak, hanem nyugtatnak. A szabadság, a függetlenség akarása, a forradalmi lendület magával húzta a nemzet íróit. Németh László Emelkedő nemzet című cikkében megállapította, hogy
ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. De hogy a nemzet a gyötrésben és megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukkal így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet is.
- fejezte be írását Németh László.
A szólás-és sajtószabadság 13 napig tartó rövid pillanataiban látható volt, hogy a magyar írók ismét fellélegezhettek, leírhatták amit gondoltak őszintén, minden ködösítés nélkül. Milyen érdekes, hogy a forradalmat tisztának, felemelőnek, jogosnak, erkölcsösnek látták. Kádárék a következő 33 évben nemcsak fizikailag torolták meg az ,,engedetlenkedő" nép lázadását, de lelkünket, szellemünket is megnyomorították, valódi történelmünket is meghamisították, a megszálló szovjet csapatok és a pufajkások ellen hősiesen harcoló felkelők emlékét is meggyalázták. Kádárék számára 1956 ellenforradalom volt, fasiszta lázadás, amelyekben részt vettek félrevezetett munkások, fiatalok és bűnözők is, akik legyilkolták ártatlan kommunista elvtársaikat.
Az áldatlan harcok hevében egyre inkább magukra találtak íróink, költőink. Déry Tibor ezt írja:
...Mától kezdve a ,,suhanc" szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a magyar ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt és helyreütötte a nemzet becsületét. Megrendülten és tisztelettel megemelem a kalapomat előtte. Úgy, ahogy kívántam, és kértem, és reméltem: 48 ifjúsága után most támadt a hazának egy 56-os ifjúsága is.
Ezt Pongrátz Gergely Corvin-köziek főparancsnoka úgy nevezte, hogy Pesti Srácok. Én hozzátenném, hogy pesti- és budai srácok, akik nemcsak Pesten vívták élet-halál harcukat megszállóik és elnyomóik ellen, hanem Budán is, például a Széna téren, a Móricz Zsigmond Körtéren, a Budai Várban, a Gellért-hegyen, Óbudán, a Zichy-kastélyban és számtalan más helyen is.
A fiatalok hősi helyt állását örökítette meg október 29-én Tamási Lajos versében, Piros a vér a pesti utcán:
...Piros a vér a pesti utcán,/ munkások, ifjak vére ez,/ piros a vér a pesti utcán,/ belügyminiszter, kit lövetsz? / Kire lövettek összebújva/ ti, megbukott miniszterek? / Sem az ÁVH, sem a tankok/ titeket meg nem mentenek./ S a nép nevében, aki fegyvert / vertél szívünkre, merre futsz,/ véres volt a kezed már régen/ Gerő Ernő, csak ölni tudsz?
Piros László volt ekkoriban a belügyminiszter, Gerő Ernő jobbkeze. A kommunista, volt hentessegéd az ,,ellenforradalom" leverésében játszott szerepéért jutalmul a Szegedi Szalámigyár (Pick) és Húskombinát vezérigazgatója lett. Békében, ágyban és párnák között halhatott meg nyolcvannyolc évesen a rendszerváltás után, 2006-ban.
Jobbágy Károly költő is megszólalt a Rádió mellett című versében:
Rólunk beszélnek minden nyelven / sikong az éter és csodál:/ Dávid harcol Góliát ellen/ Népmilliók aggódva nézik,/ hányan indulnak halni még?/ S küldi a nép ifjú vitézit...
Szelídlelkű polgári költők is megnyilvánulnak. Szabó Lőrinc imádkozik október végén a jövőért. Még nem tudja, hogy már csak néhány nap a szabadság, bár aggódik:
... Magyarország felszabadult. Hadd kérdezzem azonban, magamtól és mindenkitől: igazán felszabadult-e? Felszabadult-e a további lidércnyomás lehetőségétől, felszabadult-e a megismétlődés veszélyétől?! És még valamitől! Amit a magyarság most művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként melyben soha ki nem hűl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Sőt talán még másutt sem. Nem szabad csökkentenünk ezt a fényt, nem szabad ezt a ragyogást.
Pedig éppen ezt a fényt, ezt a ragyogást akarják befeketíteni, értékét csökkenteni ezekben az években ismét balliberális jóakaróink. A nyugati mainstream azzal vádolja Magyarországot, hogy amíg a Nyugat befogadta 1956-ban a magyar menekülteket, mi nem akarjuk befogadni az illegális migránsokat. Majd összekeveri az orosz-ukrán háborút a magyar forradalommal és szabadságharccal. Csak elfelejtik megemlíteni, hogy akkor mi 1956-ban a zsarnokság, a bolsevista diktatúra ellen keltünk fel és szembeszálltunk a világ akkori legnagyobb szárazföldi hadseregével, a szovjettel és elsőként vertük be a szöget Szovjetunió koporsójába. Belső labancaink már azt is pedzegetik, hogy ötvenhat napjaiban üldözték a zsidókat. Mármint az ávéhás gyilkosokat összekeverik a zsidósággal. Csak azt felejtik el megemlíteni, hogy számos zsidó származású polgártársunk életét áldozta a szabadságért, mint például Angyal István vagy Nickelsburg László.
A magyar írók végül is helytálltak a magyar forradalomban. November 4-e, a szovjet megszállás után sem hallgattak el. Gond és hitvallás címmel a magyar írók nyilatkozatot tesznek közzé 1956 december 28-án, amiben hitet tesznek a nemzet mellett s amellett, hogy gondozni s védeni fogják a magyarság szellemét, mindazt az örökséget, amit eleink ránk hagytak. A nyilatkozatról 263-an szavaztak, 250-en mellette. A válasz nemsokára megjött Kádáréktól. Az Írószövetséget felfüggesztették. 1957 január közepén letartóztatták Háy Gyulát, Zelk Zoltánt, Varga Domokost, Tardos Tibort és Lengyel Balázst. Majd jöttek a többiek. Déry Tibort kilenc évre ítélik el, Csurka Istvánt Kistarcsára szállítják.
Számos író műveit indexre teszik és rendőri megfigyelés alá helyezik. Az írók száját megfélemlítéssel ismét befogják. Közben egymás után végzik ki a forradalmárokat. A kommunista terror tetőfokára hág. Zinner Tibor szerint a Kádári megtorlás című könyvében nem végleges adatok szerint összesen 341 ember végeztek ki 1956 és 1961 között. A személyes szabadságjogok megszüntetését a büntetés-végrehajtásnak átadott elítéltekkel és az internálással hajtották végre, így 12900 főt hurcoltak meg. A különböző bírósági fórumok 1956 november 4-e után 1963 végéig 26 621 személyt marasztaltak el. Nem beszélve az ügynökhálózat kiépítéséről, a beszervezésről, amely Magyarországon több tízezer embert érintett.
A külföldre emigrált magyar írókat is megmozgatta a forradalom. Megnyilvánult Cs. Szabó László és Márai Sándor is. Cs. Szabó László a BBC magyar adásában 1956 végén olvassa fel a Gyász és megdicsőülés című jegyzetét. Ebben kimondja:
...1956-tól fogva Magyarországon krisztusi ünnep is ez a keresztény emlékezés: olyan áldozat ünnepe, amelyet egy nép hozott, hogy kiontott vérével tisztára mossa a világ lelkiismeretét, s puszta mellel a fegyverek elé ugorva meghirdesse, hogy a Bűnnek nincs igazi hatalma... A magyarok véres áldozatukkal tanúságot tettek a lélek örök szabadságáról, s visszaadták egy magyar szó hitvalló, csodálatos értelmét. Ez a szó a halálmegvetés.
Cs. Szabó László értékes gondolatait Domonkos László fedezte fel a Gúzsban tánc könyvében.
Kétségtelen a magyar forradalomról a legnagyobb hatású, legáthatóbb, örökérvényű verset Márai Sándor írta Mennyből az angyal címmel, aki ekkor már nyolc éve kényszerű emigrációban élt feleségével, az Egyesült Államokban. Felesége Márai Ilona is írt naplót, nemcsak az író férje, és szinte percről-percre végigkísérhetjük azt, miként érintette őket a forradalom kitörése. Márai Sándor ezt írja október 23-án: Isten malmai gyorsan őrölnek. De gyorsan őröltek Münchenben, a Szabad Európa Rádióban is, mert az addig anyagi gondokkal küzdő Máraira hirtelen szükségük lett, elhívták Münchenbe. Akkor már a szovjet hadsereg többszázezer katonával megszállta Magyarországot. Márai Ilona férje utazásáról így ír :
Miért kellett november 9-ig várni rá! A disznók, egyszerre felfedezték Őt, miután senkijük nincs, akinek ,,hitele" van, aki meg tudja csinálni, amit Ő tud! Eddig csak gáncsolták, most felfedezték. Tőle várnak irányítást, segítséget!" Márai Sándor a Szabad Európa Rádióban megteszi, amit tehet, de nem sarkallja további harcra a magyar népet. Inkább megírja, hogy ,,...ha október huszonhárom és november kettő között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november negyedikén végrehajtani Budapest ellen a mészárlást..."
Felesége Márai Ilona ezt így látta: ,,Eisenhower nyilatkozott a televízióban és azt mondta, hogy a forradalomra nem buzdították a magyarokat! Hát akkor mire heccelték őket, és hagyták meghalni! Gyalázat. El fog süllyedni ez a gonosz világ, és megérdemli..."
Márai három hetet tölt Münchenben, majd visszarepült New Yorkba. Karácsonyi cikket kért tőle a Szabad Európa, de verset írt helyette.
Márai Sándor:
MENNYBŐL AZ ANGYAL
MENNYBŐL AZ ANGYAL - MENJ SIETVE Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról...
...Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország.
(folyt.köv.)
Vezető kép: Márai Sándor személyes jellegû használati tárgyai a Petõfi Irodalmi Múzeumban. MTI Fotó: Czimbal Gyula
