A karácsonyi hó

Utána az öreg svábhegyi házban jól esett egy saját főzésű birspálinka, szalonna kenyérrel, hagymával. De hol van az a hó, amikor a Normafától, az Egyetemi lejtőn száguldva a Harangvölgyön át, a Zugligeti (Erdei) Iskola mellett síléccel le tudtunk csúszni a Hunyad lejtőig, a kertkapun át a házunkig.

Buszok nem jártak, a Kútvölgyi úton vastagon állt a hó, a hókotrók akkor is későn kaptak észbe, hogy talán mégis csak le kellene tisztítani az utakat.

Szenteste napján hagyomány volt (ma is), hogy amíg feleségem, Nelli készíti délelőtt a szentestei vacsorát, addig én nekivágtam a lányokkal a Harangvölgynek, hogy szedjünk fagyöngyöt. A fagyöngy a fának egyfajta betegsége, élősködő növény, amely sárga, fényes bogyóival, általában lombszerű alakban a fa tetején hívogatja az éhes madarakat és a kíváncsi embereket, akik hódolni akarnak ennek az angolszász szokásnak.

Aki ugyanis a csillárra feldíszített fagyöngy alá áll és csókot ad szerelmének, annak a szerelme örökké tart, együtt maradnak, mintha a ragacsos bogyó ragasztotta volna őket össze. De a fagyöngynek gyógyító hatása is van a több száz éves hiedelmek szerint.

Tehát elindultunk gyermekeimmel fagyöngyért, zsebemben bicska, vállamon kötél és így együtt másztunk fel a havas lejtőn a Normafa közepéig. Ekkor pillantottam meg egy nekem tetsző tölgyet, ahol a bokorszerű fagyöngy csak négy méterre lógott le a vastag ágról. Megálltunk. A kötéllel lasszószerűen próbáltam az ágat lehúzni, de nem sikerült. Nem volt más, fel kellett másznom. A fatörzs csúszott, le kellett vennem a bakancsot, zokniban kezdtem mászni. Egy méterre voltam a fagyöngytől, amikor megszólalt a kisebbik, Nóra lányom: „Apu, pisilni kell.” Jókor, gondoltam, gyorsan lecsúsztam, nehogy baj legyen. Nem volt egyszerű a művelet, egyrészes síruha volt, így bűvészkedtem. Mindannyian örültünk, mondtam a lányoknak, hogy öt perc alatt lehozom a fagyöngyöt, addig hógolyózzatok.

Most már gyorsabban másztam felfelé, majd megfagyott a lábam, elértem a lombot, kezemben a bicska, éppen vágni akartam, amikor a másik kislányom, Annamária is megszólalt: „Apu, nekem is kell...” Várj egy kicsit, kérleltem, máris jövök, amire hangos sírás volt a válasz. Ez nem az én karácsonyi napom – gondoltam, és újra leindultam lefelé. De ekkor már mindketten sírtak. Hiába, hideg volt, fújt a szél, és megjegyzem, csak három–hat évesek voltak. Végső kétségbeesésemben elővettem a kötelet, hogy még egyszer megpróbálom átdobni a hurkot az ágon. A lányokat biztattam, hogy segítsenek. Negyedik dobásra sikerült átdobni a kötelet, megrántottam, eltört az ág és leesett egy óriási hólabda nagyságú fagyöngy.

Fellélegeztem, nem hiába másztunk fel a nagy hóban a hegyre. A zsákmánnyal elindultunk lefelé. Előttünk a Disznófő-forrás, amelyet körbeleng Mátyás király emléke. Hogy megnyugtassam a lányokat, meséltem nekik Mátyás királyról, aki ebben az erdőben vadászott és a forrás vízével hűsítette magát. Aztán megálltunk a Kossuth-szobor előtt (Magyarország első Kossuth Lajos-szobra volt), amit azért emeltek, nem messze a Disznófő-forrástól, mert Kossuth az Istenszeme fogadóban bújt meg az üldözői elől, amikor aztán végül 1837-ben Habsburg-titkosrendőrök letartóztatták az 1848–49-es forradalom és szabadságharc későbbi nagy alakját.

Leértünk a Tündérsziklához. Lányaim szeme megcsillant, amikor mesélni kezdtem a zugligeti varázslóról. Ugyanis ennek a környéknek varázslója is volt. S meséltem, meséltem. A zugligeti varázsló zöld szeme messzire világított a sűrű erdőben, és a Sváb-hegy dombjai, völgyei között hol itt, hol ott villant fel az éjszaka sötétjében. Jóindulatú varázsló lehetett – magyaráztam –, mert barátkozott a gyerekekkel, talán a sváb Stadler Lizi és néhány fiú barátja, Frici, Gyuri, Miska, Jóska ismerte. Ők látták tovatűnni a hegyek között, és hallották fuvolázni a holdfényben, a Tündérszikla tetején. A több mint kétszáz éves legenda az őslakos svábhegyiek és a gyerekek képzeletében született meg, valamint Fodor Lászlóéban, aki a zugligeti varázsló történetét papírra vetette az ezerkilencszázas évek elején. Ha a zugligeti varázsló újra előbukkanna, nem ismerne a Hunyad-oromra, a Zugligetre, a Disznófőre, a Csillagvölgyre, a Normafára és környékére – erről már nem meséltem, hanem csak tovább gondoltam. De ez mára lett igazi valóság.

A Hunyad-ormot, a háromszáznegyvenkilenc méter magas kilátót valamikor a Hunyad lejtő felől erdei úton meg lehetett közelíteni. Ma kerítések, házak zárják el az utat a kiránduló elől. A nagy hatalmú építkezők miatt már a tanácsrendszerben nyíltan vagy suba alatt megváltoztatták az övezeteket. A fokozottan védett körzetek, kiemelt üdülőövezetek beépítési százalékát, a tíz százalékot feloldották. Így történhetett meg, hogy Jókai Mór kedves Svábhegye, szőlőbirtoka, az Orbán-hegy, a Kútvölgy, a Zugliget gyümölcsfákkal teli telkeit hetven–nyolcvan százalékát toronyházak, ormótlan épületek foglalják el. S ez a tendencia ma is folytatódik. Az erdőt a kőrengeteg helyettesíti, és a Svábhegy valószínűleg nem kerülheti el a Rózsadomb sorsát. Ezeknek a barbár, úrhatnám, újgazdag építkezéseknek egyik legkirívóbb példája az úgynevezett Fenyő-villával kezdődött, amiért kiirtottak a hegyoldalon csaknem másfél hektár erdőt.

Az elmúlt tíz évben a tájtól idegen „Fenyő-villák” sora épült, magas kőkerítéssel, pásztázó kamerákkal, folyamatosan meghibásodó, vijjogó riasztóberendezéssel. Ezen a környéken nem lehet már úgy hirdetni, mint régen: csendes budai övezetben lakás kiadó. A nagy pusztítást, garázdálkodást mégis a nyolcvanas évek vége, a rendszerváltozás kezdeti időszaka hozta meg, pontosabban az akkori XII. kerületi tanácselnöknő, és a volt kerületi párttitkár. A közvagyon átmentése, átjátszása óriási sebességgel zajlott a szabad választások előtt. Lebontották a híres, háromszáz éves Csillag-völgyi kocsmát, a hozzá kapcsolódó közértet, és eladták az értékes területet. A Csillagvölgyi út menti házakat (Svájci villa...), borospincéket (Dyonissos-hordó), híres panziókat, az egész negyedet „megtisztították” az ötvenes évek beköltöztetett lakóitól, majd a múlt hangulatát visszaidéző svábhegyi házakat ledózerolták. Mára a Csillagvölgyben hatalmas munkagépek elhordták a hegyet, és a tájtól idegen, modernül hideg épületek emelkedtek. De ugyanez történik a Széchenyi-hegyen a Fogaskerekű-megállónál, az egykori Tüdőszanatórium ősfákkal teli parkjában több száz lakással, apartmannal lakópark épül.

A máról nem sok jót mondhatok, csak néhányat. A pusztulásnak indult volt Fácános ősparkját, a két kastélyával (Hild-építmény) együtt felújították, meghagyva a Horthy-villa régi formáját, átadták a kibővített Zugligeti Általános Iskolának. Ez reményt keltő. S ugyanez történt a Normafánál, az Anna-réten, egészen a János-hegyig, amely igazi sport- és kiránduló centrum lett a budapestiek nagy örömére. Hozzáteszem, hogy a XII. kerületi Önkormányzat a Sváb-hegy leghíresebb kútjait, – Városkút, a Béla király kútja – rendbe tette. Sőt, megújult a zugligeti lóvasút- és villamos-végállomás első épülete is.

De a bűnök tovább élnek, mert amit a Disznófő-forrással csináltak, az a legfelháborítóbb. A rendszerváltás környékén, 1989-ben, az utolsó komcsi tanácselnök, Ákos Zsuzsa a köztulajdont törvénytelenül eladta. Eddig minden azt követő polgármesteri hivatal bicskája beletört az újrarendezés reményével. Harminc éve ismeretlen tulajdonosok váltják egymást, a lelakatolt Disznófő-forrást és a bezárt Disznófő-vendéglőt senki nem látogathatja. Kőhalmok, építkezések nyoma mindenütt. A területet kutyák őrzik. Mégis hogyan kerülhetett egy kft., majd magánszemélyek tulajdonába a forrás, amely évszázadokon keresztül hűsítő, friss vizet adott a vándornak, a kirándulónak, az itt pihenő Kossuth Lajosnak, Toldy Ferencnek, Vörösmarty Mihálynak és Wesselényi Miklósnak?

Végül térjünk vissza a Szenteste hangulatához, amihez nem illik a bosszankodás, a békétlenség, de az igazság kimondása igen. A karácsonyi hó, amely évtizedekig csak ritka vendég, talán újra zuhogni fog. Akkor, negyven évvel ezelőtt újra elkezdett hullani a hó, mi vittük a fagyöngyöket haza, hogy még a sötétedés előtt felaggassuk a csillárra, a fenyőfára, a bejárati ajtóra a sárgán világító gyönyörű bogyós növényeket. Legyünk pozitívak. A zugligeti varázsló meséjének vége, talán a gyerekeim sem emlékeznek erre.

Reménykedjünk, hogy előbb-utóbb minden jóra fordul. Lehet majd újra inni a Disznófő-forrásból, kijelölt úton fel tudunk jutni a Hunyadorom-kilátóhoz, a sok ezer kivágott ősfa helyett újra fákat ültetnek – ha lesz hely még a betonrengetegben –, újra elindul az 58-as villamos a Zugligetbe, a legrégibb állomáshelyére, a szintén pusztuló épülete elé, és még az is lehet, hogy a zöld szemű varázsló is visszatér, hogy éjszaka lámpásként világítson.

Vezető kép: Budapest, 1962. november 23. Szánkózó gyerekek a Szabadság-hegyen. MTI Fotó: Lajos György