Aki az emberiséget szereti, az mindig gyanús – forduljunk inkább felebarátunk felé az örömvasárnapon!
Az elmúlt évszázadban, a nyugat-európai társadalmakban, azaz az úgynevezett liberális demokráciákban egy olyan negatív előjelű szabadságfogalom logikája érvényesült, amelynek következménye az ember elidegenedési folyamata. A nagy materialista progresszió során az egyén először a természetes közösségektől, majd a másik embertől, utána az Istentől, legvégül pedig önmagától is elidegenedik. Nemhogy jobb és boldogabb élet lett osztályrészünk, hanem egyfajta magányos tévelygés, a szorongás és a civilizációs lelkibetegségek fenyegetése vár ránk, amely – a tapasztalatok szerint – drámaian rontja a nyugati ember életminőségét. Advent harmadik vasárnapja lehetőséget ad arra, hogy megálljunk és elgondolkodjunk magunkról, a felebarátunkról, a szeretetről, a kereszténységről, a szabadságról és Jézus Krisztus útjáról.
Advent. A viola gyertyák után sercegve fellobban a rózsaszín is. Már három ég. Egyetlen maradt csak. Várakozunk... Adventus Domini, ami annyit tesz: „az Úr eljövetele”. A bűnbánat után a harmadik gyertya az örömvasárnapot jelenti. Az öröm lehetősége pedig ott van mindenkiben...
Egyre hangosodó gyermekdal csendül fel valahol a távolban:
„Az öröm mindenkié,
az öröm mindenkié,
csak meg kell keresni a forrását,
az öröm mindenkié...”
Az örömhöz egyetlen út vezet: a szeretet útja.
Mondhatni, az egyik feltételezi a másikat. A szeretet viszont gyakran üres lózung. Céltalan, felszínes közhely. Mert az emberiséget valójában képtelenség szeretni, egy-egy közösséget azonban már lehet; az egyes embert viszont kötelességünk. Mert ettől ember az ember.
Aki azt mondja, hogy az emberiséget szereti, az mindig gyanús. Utópista ideológiák szokták ezt ígérni, aztán halomra gyilkolják az embereket...
Szeretni a felebarátodat lehet, aki ott áll melletted. Miközben várakozunk, az advent lehetőség ad a szeretet kifejezésére. Éljünk vele!
Az ember szeretete az egyetlen kategorikus imperatívusz, amelyet szívünkbe vésett az Isten. Kaptunk mellé szabad akaratot – rajtunk múlik a választás.
A keresztény szabadság fogalom egyik alapját Máté evangéliumában olvashatjuk. „Mindazt tehát, amit akartok, hogy az emberek megtegyenek veletek, ti is hasonlóképpen tegyétek meg velük” (Máté 7:12).
A mesterséges világ logikája nagy nehézségek elé állítja, s ítéli egyben boldogtalanságra az eltévedt európai embert. A liberálisnak nevezett progresszív alapvetés szerint az emberiséget kellene szeretnünk, a kis közösségeket (a nemzetet, a családot) pedig elvetnünk, mint egyfajta bűnös együttműködést. A demokrácia alapjain kialakult fogyasztói versenyfutás pedig csak a testi vágyainkat végtelenítette. Új és új igény születik lelkünkben a civilizáció által kínált anyagi javakért. S más ingerek nem is nagyon érnek minket – csak ha megkeressük a forrását.
A gyermekdal sorai ismét felcsendülnek...
Az ember voltaképp több burokból áll. A legfelső réteg anyagi természetű. Amely keletkezik és pusztul. Sérülékeny és könnyen piszkolódik. Gyakran önző és akarnok. És lusta, végtelenül lusta, meg sokszor tohonya. Pedig bármennyi cicomát is aggatunk önmagunkra, az igen hamar lehámlik majd rólunk. Aki önmagában és a másikban is csak ezt szereti, az tévúton jár.
A középső burok a lélek. Amely a szellemi mag és a test közötti kapcsolatot hivatott megteremteni. Kölcsönhatásban is áll vele. Ha szomorúak vagyunk, sírunk, ha pedig boldogok, nevetünk. Lelki folyamatainknak testi tünetei vannak. És fordítva.
A lélek kétfelé vágyakozik; kétfelé húz, akár a rosszul összepárosított kétfogatú szekér paripái. (Már Platón is így képzelte el.) Az egyik zabos és a testi vágyakat űzi, míg a másikban ott van a szellemi tisztaság iránti igény. Egy csöppnyi, alig látható – a külső, anyagi burok által eltakart – szikra. Ami bizony könnyen kialszik minálunk, Európában. (Milyen aktuális erről szólni!)
Itt állunk 2023 adventjének harmadik vasárnapján, és azt látjuk, hogy Európa olyan missziós területté vált, ahol új evangelizációra van szükség.
Persze ennek számtalan oka van. A keresztény kultúra jelenleg háromfrontos támadás alatt áll: fizikai erőszak, iszlám hódítás és belső erózió. Utóbbi borzalmas önsorsrontó pótcselekvésben manifesztálódik. Ostoba vitákat vívunk ugyanis arról, hogy mi az európai civilizáció gyökere, miközben felemésztjük magunkat.
A felvilágosodás megkérdőjelezte, a huszadik század pedig zárójelbe tette a kereszténységet, majd a liberalizmus és a marxizmus végül becsukta az ajtót Jézus előtt.
Pedig itt kopogtat most, advent időszakában is. Nyissuk ki a szívűnket és kövessük őt! Várakozzunk rá – megéri!
Amikor a rózsaszínű gyertyát meggyújtjuk, valójában ezt a szikrát is fel kell lobbantanunk. Mert a valódi szeretet nem az emberiség, hanem a másik ember szeretete. Aki velünk szemben áll. Aki most is ránk néz. De ehhez meg kell nyílnunk, el kell mosnunk az önző ÉN határait; és a tisztán szellemi részünkkel kell kapcsolatot keresnünk a másik ember felé. Mert ez a valódi szeretet. Az öröm alapja. A boldogság lehetősége.
Ahogy a gyermekdal kántálja:
„A szeretet mindenkié,
a szeretet mindenkié,
csak meg kell keresni a forrását,
a szeretet mindenkié...”
(Vezető kép: RIO DE JANEIRO, MARCH 3: Tourists are happy to see the first sunset after a week of rain and thunderstorms on the Corcovado Hill - march 3, 2013 in Rio de Janeiro, Brazil)
