Az aktivistáskodás után a munkát is el kéne végezni
Tuskék az állami média kíméletlen megszállásával és a genderlobbi mögé befújt hátszéllel nyitottak Lengyelországban, amiben csak az egyik érdekesség, hogy ez várna ránk is „européer” kormányzás esetén. Hasonlóan fontos, ennek a bizonyító ereje: mindenki láthatja, hogy a progresszívek számára tényleg ez az első számú, minden mást megelőző fontosságú ügy. Ha pedig lenézünk az ügy mélyére, akkor az nem arról szól, hogy az egynemű pároknak mijük legyen, hanem arról, hogy a heteroszexuális többségnek és az általa létrehozott hagyományos kultúrának mije ne legyen.
Ha valaki bírálni merészeli a genderlobbit, akkor előszeretettel vágnak vissza azzal, hogy „mit kell mindig ezen problémázni?”, és még a látensbuzizás is elő-előkerül „érvként”. Csak hát a lengyelországi eseményeken látszik, hogy nekik tényleg ez a fő ügyük. Kinek mi a fontos, ugye. Egy kormány első intézkedésének ugyanúgy üzenetértéke van, ahogy a kormányfő első külföldi útjának. A Fidesz-kormányzás az egyszerűsített honosítással kezdte a saját történetét, aminek a gyakorlati jelentősége mellett a jelképes ereje is megvolt: a nemzet újraegyesítésének programja. Tuskék és az ő nemzetközi a woke-világuk programja a homoszexualizmus – a lengyelek következő évei bánják, de legalább most már mindenkinek egyértelmű lehet, aki eddig nem akarta elhinni.
Szürreális, hogy egy tényleg maroknyi embert érintő és foglalkoztató témából összeurópai, sőt össznyugati ügyet sikerült kreálnia a fősodorbeli woke-újkommunista médiának és politikának, de mégiscsak ez a valós helyzet. Olyan dolgot kellene elfogadnia, hovatovább elismernie, ünnepelnie és szépnek találnia az elsöprő heteroszexuális többségnek, amely őket zsigerileg taszítja. A csapból is ez folyik, a nagy nemzetközi cégek világában már alig lehet úgy munkát vállalni, hogy az ne járjon kötelezően választható LGBTQ-ügy melletti kiállásokkal, és a friss lengyel példán látható, mennyire nyomasztó, amikor kormányprogrammá emelkedik. A genderlobbi törekvéseinek ékköve az ún. melegházasság, most pedig hirtelen az is nagyon fontossá vált, hogy katolikus áldást kaphassanak az egynemű párok.
Feltűnő a gendermozgalom lustasága. Nem hajlandóak maguknak saját kereteket, saját hagyományt, saját megnevezéseket kreálni, hanem bele akarnak furakodni a mások által megteremtett készbe.
Pedig nem mondhatják, hogy nem kapnak segítséget. Magyarországon (és számos más országban) csak az egynemű pároknak van fenntartva a bejegyzett élettársi kapcsolat, amely jogi szempontból jóval tartalmasabb a heteroszexuálisok nyilvántartott élettársi kapcsolatánál. Ez tehát maga a homoszexuálisok házassága, csak az állam a maga bürokratikus világfelfogásával nem fáradt azzal, hogy valami olyan egyszerű, hangzatos, jól megjegyezhető nevet adjon neki, mint például a házasság. Ez már a homoszexuális közösségekre vár, hogy elnevezzék a sajátjukat.
A genderlobbi tehát célba ért, megkapták, amiért olyan sokat küzdöttek, mégsem elégedettek. Az aktivistáskodás és a teremtő munka az valóban két különböző dolog, ám amikor az előbbi célba ér, mégiscsak tudni kéne átállni az utóbbira. Pedig az állam mindent megtett értük, megadta az elvárható segítséget, ezért is furcsa az örökös hőzöngés meg homofóbozás. A Bajnai-kormány már 2009-ben az egyik első lépéseként lehetővé tette a homoszexuális pároknak a házasság jogi kereteivel csaknem azonos bejegyzett élettársi kapcsolatot (lásd a hasonlóságot Tuskék egyik első lépésével), és a fideszes kétharmad is meghagyta. Ezzel a roppant konstruktív lehetőséggel összesen 1195 esetben éltek 2022-ig bezárólag. Évente tízezrek kötnek házasságot, míg átlagosan legfeljebb 100-150 bejegyzett élettársi kapcsolat létesül. A felcsúti Pancho Arénát sem tudnák megtölteni a Magyarországon bejegyzett élettársi kapcsolatban élők. Láthatóan a homoszexuálisok többségének sem igazán fontos ez, mégis van egy harsány csoport, akik házassági lehetőséget követelnek nekik.
Miért ilyen fontos ez? Nem azért erőltetik, hogy nekik legyen, hanem azért, hogy nekünk ne. A gendermozgalmároknak nem a házasság lehetősége kell, hanem a mi házasságunk. A heteroszexuális házasságba akarnak bejutni homoszexuálisként. Nem alkotnak sajátot, sőt az állam megalkotta nekik, de azt belakni, elnevezni sem képesek, nem hajlandók, hanem be akarnak furakodni abba, amelyik nem az övék.
Ehhez hasonló a templomi áldás újonnan felmerült furcsa ügye. Megkockáztatható, hogy a homoszexuálisok körében végzett felmérésen az országosnál sokkal szerényebb szám jönne ki a katolikusok arányát illetően, mégis nagyon akarják, hogy lehessen templomi esküvőjük, meg az az áldás is nagyon kell a paptól az egynemű pároknak. Ha viszont nem katolikusok, akkor nem a katolikus templomi esküvő és áldás kell nekik, hanem a katolikusok esküvője és áldása. A másé kell nekik.
Pedig nyitva az ajtó, elvégezhetnék a saját feladatukat. Csinálhatnának saját szertartást, adhatnának neki saját nevet, sőt a statisztikát elnézve, akár mindannyian el is mehetnek egy komolyabb ilyen szertartásra megünnepelni egymást és önmagukat. Biztos vagyok benne, hogy a többségi társadalom részéről alig érnék támadások az ilyesmit, hiszen a többségi társadalmat nem érinti és nem érdekli ez a dolog. Különben is, amíg vannak olyan kártékony és veszélyes kommunák, mint például az amerikai Demokrata Párt, amelynek a nagyemberei pizzarendelős pedofil szeánszokat tartanak a rossz nyelvek szerint, addig azok elviszik a figyelmet. A homoszexuálisoknak pedig adjon áldást Perintfalvi Rita, ő bármilyen álvallásos szekta kötelékében hiteles tudna lenni.
