Szabadság, harc
A szabadság, önállóság– netán a teljes szuverenitás– rengeteg felelősséggel jár. Talán ez is indokolja, hogy a baloldal miért kíván folyamatosan valamilyen birodalomhoz tartozni, legyen az szovjet, vagy brüsszelita, miért kardoskodnak azért, hogy tégláról téglára feladjuk szuverenitásunk építőköveit, hogy merjünk kicsik lenni. Valahogy a felelősséget, mint forró krumplit dobálja egymásnak a jelenlegi európai politikai elit, de persze mindezt csak azért teheti meg, mert az átlag honpolgár mindezt hallgatólagosan hagyja. Hiszen lássuk be, felelősséget mi sem akarunk vállalni a döntéseinkért.
Mást nem lehet mondani, a felelőtlenség kultúrájára kondicionálódott az euroatlanti világ, legalábbis az elmúlt néhány évtizedben. Számtalan rétegben mutatkozik meg, hogy a mainstream tömegmédia carpe diem életérzést hirdető szlogenjei odáig torzították a Z-generációhoz érve a néplelkületet, hogy már nem is önnön hedonizmusunk jelent kielégülést, hanem az, ha mások végtelen pénzbőségére csorgathatjuk a nyálunkat. Furcsa perverzió, nem?
A saját szükségletek teljes torzulásánál egyel magasabb dimenzió a családmodell torzulása. Kutyát tartóként is teljesen megdöbbentő azt hallani, hogy valaki a "szőrös gyermekének" nevezi a házi kedvencét, s valóban gyermekpótlékként tekint rá. Hiszen a felelősség sokkal kisebb, elköteleződést tekintve teljesen más. Azonban miután arra kondicionálódtunk, hogy a család valami rossz, valami nyűg, ráadásul a gyerek a bolygót is rommá fogja szennyezni– szemben a hipoallergén, vegán macskával– el kell vetni. Bónusz pont, ha a TikTokon napi 4-nél többször közlik veled, hogy teljes anyagi pusztulásba fog dönteni egy gyerek.
De talán előre is szaladtam, hiszen már a kezdeteken megakad a projekt, hiszen a párkapcsolatok rosszak (legalábbis a heteroszexuális természetűek mindenképp), helyette örökké szingliként kell élni, hiszen nincs felelősség, nincs kötelezettség.
Ha még ennél is egyel magasabb absztrakciós szintre lépünk, a teljes önfeladás szintjét érjük el. Az illegális bevándoroltatással elért népességcsere tűrése a jóemberség oltárán valahogy a politikai koordinátarendszeren belül maradás feltételévé vált. Látszólag senki nem tudja, hogy vajon miért csak akkor vehet részt a centrista, demokrata, liberális, vagy progresszív euroatlanti politikai diskurzusban, ha alapvetésként tekint az egyéni állampolgárként személyében is gyakorolt szuverenitás egy szeletéről. A válasz azonban fent van: nem szeretünk felelősséget vállalni az életünkért, ezért olyan politikusokat választunk a különböző sóhivatalok élére, akik a hangzatos intézkedések mögé rejtett nihilt valósítják meg nemzetközi léptékben.
Valamilyen érthetetlen okból úgy tűnik tehát, hogy az vált a szabadságfogalmunkká, hogy szabadon pusztíthatjuk a kollektív emberiséget. Szabad gyermeket ölni (abortusz), szabad a keresztények vallását sárba tiporni, a kiváltságosnak gondolt társadalmi csoportokat megbélyegezni. Ez nem szabadság, hanem szovjet típusú kommunizmus. Valójában a szabadság fogalmának nem rombolónak, hanem építőnek kellene lennie: a társadalom jobbítására való korlátlan lehetőséget, a személyes meggyőződés, vallás és kultúra– másokat jogában nem sértő módon való– gyakorlását. És ez a nihilpolitika, illetve annak támogatóinak igazi bűne. Ha már a szabadság fogalmához társadalmi szinten társítunk negatív konnotációt, akkor mi fog maradni belőle? Ki fog harcolni a szabadságért, ha az mindenki szerint egy rossz dolog? Talán éppen ez a cél, hogy senki ne harcoljon a szabadságért, senki ne akarjon szabad lenni?
Valójában egy független, szuverenitását gyakorolni képes politikai formációnak– legyen ez egy ország, egy állam-, vagy katonai szövetség– úgy kell felépülnie, hogy a politikai jogokat gyakorló személyek és intézmények a legalsó szintekig ne csak képesek, de hajlandóak is legyenek gyakorolni egyéni szuverenitásukat. Mindez egy piramisszerű szuverenitási hierarchiát jelent, ahol a főhatalmat kollektíven gyakorló állampolgárok állnak a talapzatban, törekedve a társadalom építő jellegű továbbvitelére, élve politikai (például szavazati) jogukkal.
Egyel fölöttük a társadalmi szerveződés alappillérei, a családok állnak, amelyek egyfajta ellenőrző szuverenitással rendelkeznek: felügyelik és kontrollálják tagjaik kilengéseit. Avagy a klasszikus megfogalmazás szerint, ügyelnek arra, hogy mindenkinek legyen gyerekszobája.
A piramis csúcsán pedig a politikai vezetés áll, amelyet az alatta lévő két elemnek kell ellenőriznie. Ha azok defektesek, a csúcs sem lesz jobb. Ha a normalitás– akármilyen befolyás hatására– kiveszik a társadalomból, az eliten fog legelőször kitermelődni az abnormalitás. Hiszen a politika nemcsak érdekeket, hanem lelkületeket is aggregál– ennek terméke például az agresszív elégedetlenek hangján szóló Magyar Péter, vagy a teljesen impotens zavarodott, saját mentális állapotával tisztában nem lévő embereket megtestesítő Joe Biden, és amerikai progresszív ügynökhálózata.
A normalitás tehát maga a szabadság és fordítva: csak akkor lehet valaki igazán szabad, ha a normalitás, a személyes és közösségi, családi és kulturális integritása sértetlen. Korunk szabadságharcai így három dimenzióban zajlanak: a személyes, lelki szabadságunk, a közösségeink, a családok védelmének és megmentésének, valamint a kulturális integritás megőrzésének szintjén. És bár úgy tűnik van némi ébredés az euroatlanti politikai színtéren, a valódi pont, amikor a nép visszaveszi szuverenitását csak akkor jöhet el, amikor végre kisöprik a halálkufárokat a különböző sóhivatalokból. Ehhez azonban nem messiások kellenek, hanem mi, választópolgárok, meg némi józan ész.
Fotó: MTI/AP/Geert Vanden Wijngaert
