Sportlegendánk és a valóság
A sport az újkori emberiség legnagyobb szellemi alkotása. Sőt, úgyszólván az egyetlen. Szellemi síkon már minden fontos dolog réges-rég ki van találva: a kereszténység 2000 éves, a filozófia 2500, és az idő múlásával egyre kevesebb értelmeset tudtak hozzátenni mindkettőhöz. Az újkori ember csúcsra járatta a technikát, de ezzel párhuzamosan elanyagiasodott, lelkileg elsivárosodott, és rondább épületeket épít maga köré, mint bárki a történelemben. Ebben a világban üstökösként világítja be az eget a sport, amelynek alapvetései a békés vetélkedés, a testi-lelki pallérozódás és a becsület. Olyan nemes dolog ez, hogy a becsületesség másik neve sportszerűség. Vannak persze itt is csalók, de hát hol nincsenek, ahol emberek vannak? A sport annyira nagyszerű és annyira fontos, hogy az egyes országok hihetetlen energiákat mozgósítanak a sportsikerekért, a legnagyobb sikereikből pedig legendákat szőnek. Ezek a valóságalapú legendák csodálatosak, kellenek a nemzeti öntudatnak, viszont nem lehet megélni belőlük a végtelenségig – néha meg kell mérni őket a valósággal.
A magyar sportnagyhatalomról szóló legenda olyan alapvetésnek számít, amelyet kapásból emlegetünk, ha igazolni kell a képességeinket. Kicsire szabdalt országunk szédületes sportsikerei és a Nobel-díjasaink, vagyis a magyar ész, akaraterő és kitartás a nemzeti önbecsülésünk koronájának ékkövei. Ezek a sportsikerek azonban nem valami varázskert, amelyből csak szüretelni kell. Ez egy hagyományos kert, amelyet odaadóan és hozzáértően gondozni kell, mert csak úgy hoz gazdag termést.
Sportnagyhatalom vagyunk?
Már nem. Lélekmelengető ez a tévhit, de már nem igaz. Ha mi sportnagyhatalom vagyunk, akkor Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Németország, Olaszország, Oroszország, Ausztrália, Japán és Dél-Korea micsoda? Valaha mi voltunk ott, ahol ők most, de a világ fejlődött, mi pedig visszaestünk. Szeretjük büszkén emlegetni a nyári olimpiák összesített éremtáblázatát, amelyen nagyon régóta 8. helyen álltunk, de ez sem igaz már. Most előzött meg minket Japán, és a következő olimpián Ausztrália is bejön elénk. Az éremversenybeli helyünket jobbára a régebbi idők hordták össze nekünk, de három évtizede nem tudjuk tartani a lépést.
Még mindig ott lenne kibúvónak a szokásos lakosságarányos büszkélkedés, de annak meg az a vége, hogy a 18 milliós Hollandia két és félszer, a 26 milliós Ausztrália háromszor annyi aranyat vitt haza Párizsból, mint mi, nem beszélve az 5 milliós Új-Zéland 10 aranyérméről.
Kanada csak a ’90-es évek óta teljesít észrevehetően a nyári olimpiákon, de az utolsó kettőn már aranyak és összes érem tekintetében is előttünk jár. Jelen állás szerint mehetnénk úszást tanulni Kanadába és kajak-kenut Új-Zélandra. Cserébe idejöhetnének ellesni a jégkorong szakmai fortélyait. Tudjuk persze, hogy egyre nagyobb a konkurencia a hagyományos sikersportágainkban is. De a sportnagyhatalommá felemelkedett Ausztráliának, Japánnak, Hollandiának vagy a feltörekvő Új-Zélandnak és Kanadának miért nem akadály a konkurencia? Úgy látszik, inkább ők a konkurencia nekünk! A hagyományos sportágaink részesedésének szűkülése mellett viszont mi alig jelenünk meg konkurenciaként mások bevett sportágaiban. Az ezredforduló utáni olimpiákon is vékony volt már a felépítmény, de négyszer is meglett a nyolc arany, ami eltakarhatta a problémákat.
Önmagunkhoz képest stagnálunk, a világhoz képest visszaestünk. Ilyen összefüggésben érdemes tehát ünnepelnünk a teljesítményünket.
Sikerkorszakok a rendszerváltoztatásig
A magyar sport, illetve olimpiai mozgalom a negyedik nagy korszakát éli. A NOB 1894-es és a MOB 1895-ös megalapítása utáni első öt olimpián még a teljes területű, bimbózó sportéletű Magyarország szerepelt, és a Budapesttől elvett 1920-as olimpiáról való kitiltásunkat követő, 1924-es párizsi olimpia is ebbe a sorba illeszkedik.
A trianoni országcsonkolás után, az elszigetelt Magyarország a sportban mutathatta meg a képességeit. A Horthy-korszakban beletették ebbe a szellemi és az anyagi munkát egyaránt, a hatás pedig már egy bő évtized múlva, az 1936-os berlini játékokon látszott az éremtáblázat harmadik helyével. És még ez sem a csúcs volt! A második világháború után, a kommunista időszak elején is virágzott a magyar sportélet a horthysta alapokon. Ez a helsinki olimpián tetőzött, ahol szintén harmadik helyen végeztünk, és mindmáig rekord az ottani 16 aranyunk és összesen 42 érmünk.
Az 1956-os Melbourne-i olimpián a visszafogott becslések vártak 20 magyar aranyérmet, és körvonalazódott, hogy a szovjetek meg az amerikaiak mögött tartósan a világ harmadik legerősebb sportnemzetévé válhat ez a kis ország.
Ehelyett egy megtört ország lelkileg megtört sportolói mentek az olimpiára (már aki ment), és így szereztek 9 aranyat – még ezzel is negyedikként végezve az éremtáblázaton. Rengeteg versenyzőnk és edzőnk disszidált az olimpia után, ez azóta is kiheverhetetlen veszteség.
https://pestisracok.hu/igy-tettek-tonkre-a-vilag-harmadik-legnagyobb-sportnemzetet-a-kommunistak/
A harmadik korszakot a kommunista diktatúra központosított sportszervezése jellemezte. Ez idő alatt felívelés már nem volt, de elég magas szinten stagnáltunk. Több ízben legalább 10 aranyérem, illetve 30-nál több érem tanúsította a magyar sport erejét, akárcsak az örökbérlet is az éremtáblázat első tíz helyezettje között. Nem beszélve a széles sportági talapzatról. A vívás, a birkózás, az ökölvívás, később az úszás igazi aranybánya volt, olimpiánként akár több érmet is hozott a súlyemelés és a kajak-kenu, de rendszeres éremszállító volt az öttusa, a torna és a sportlövészet. Atlétikában nemcsak kalapácsvetésben, de férfi és női gerelyhajításban is érmeket gyűjtögettünk egy darabig, sőt diszkoszvetésben, súlylökésben és még gyaloglásban is akadt érmünk. A helyezettek között olyan, ma már számunkra elveszett sportágak bukkantak fel nem is egyszer, mint evezés, lovaglás, röplabda, illetve egyéb atlétikai számok. A rendszerváltoztatás után aztán itt maradt a központosított sportszervezésünk a széthulló központ körül.
Nem jött a fordulat
Ez a máig tartó negyedik korszak. Az aranyak és összes érem tekintetében is zseniális barcelonai hattyúdal után bezuhantunk, már 1996-ban Atlantában kiestünk a tíz legeredményesebb ország közül, és ez tartósan így maradt.
Amíg az ezredforduló után számos európai és Európán kívüli ország profi sportfejlesztésbe kezdett, felismerve a globalizálódó olimpia jelentőségét, a gazdátlanná vált magyar sport a posztszocialista romokon kínlódott, néha csodát téve, de összességében hanyatlásra ítélve.
A sportbéli nagyhatalmi helyzetünk ekkor illant el, nagyon gyorsan. Íme, a korszakaink teljesítményének összevetése:
| ARANY | EZÜST | BRONZ | ÖSSZES ÉREM | ARANYÁTLAG | ÉREMÁTLAG | |
| 1896–1924 (6 olimpia) | 13 | 13 | 15 | 41 | 2,16 | 6,83 |
| 1928–1956 (6 olimpia) | 55 | 35 | 45 | 135 | 9,16 | 22,5 |
| 1960–1992 (8 olimpia) | 65 | 71 | 81 | 217 | 8,13 | 27,13 |
| 1996–2024 (8 olimpia) | 54 | 42 | 41 | 137 | 6,75 | 17,13 |
Eközben ráadásul a versenyszámok és a kiosztott érmek folyamatosan gyarapodnak. Az utolsó időszak olimpián már jellemzően 300-nál több versenyszám volt, míg 1960-ban Rómában csupán fele ennyi. Berlinben 138 aranyból nyertünk meg 10-et, Helsinkiben 149 aranyból 16-ot, Barcelonában 260-ból 11-et, most Párizsban 329-ből 6-ot.
Sportnagyhatalmi státusszal hazugság lenne áltatni magunkat. A 2010 utáni komoly pénzbeli erőfeszítés csak a bezuhant helyzetünk stabilizálását érte el, és ez nem okvetlenül a pénzen múlt.
Azt nem elég elkölteni, hanem jól kell elkölteni. Beszűkült idehaza a talapzat, rendszeres érmeket már kizárólag a vívástól, úszástól, kajak-kenutól várhatunk, a többi sportágtól csak szórványosan. A hat aranyérmünkből három külföldön vagy külföldi szaktudás közreműködésével készült. A boksztorna nőrfi-ügye elvitte a fókuszt, de nézzük csak a hagyományos sikersportágainkat!
Hova lett a magyar birkózás? A kötöttfogású és a szabadfogású férfi birkózócsapatunk mindössze két-két főből állt (ebből egy honosított), hat-hat súlycsoportra.
Hova lett a magyar ökölvívás? Hét férfi súlycsoportból kettőben volt magyar versenyző, abból az egyik honosított.
Hova lett a magyar súlyemelés? Öt férfi és öt női súlycsoportban egyetlen magyar se volt.
Mi történt az aranyérem nélküli kajak-kenuval? Igen, tudjuk, hogy az aranyérmet leszámítva szép szereplés ez a hét érem, de miért pont az aranyérmet számítanánk le, ha az a legfontosabb? Ha csupán az érmek számítanak, akkor a 6–7–6-os olimpiai mérlegünk helyett meg tudnánk ünnepelni a 3–8–8-at is az éremtáblázat 20. helyével, vagy esetleg az 1–9–9 is jó lenne a 41. helyezéssel?
Innen indulva, végül lássuk a mindenszarista magyarellenesség által terjesztett, ostoba, mégis kipusztíthatatlan hiedelmet!
A magyarokat csak az arany érdekli
Hát ez meg miféle értelmetlen hülyeség?! Egyfelől hazugság, mert az ezüst- és bronzérmeseinket, sőt a helyezetteinket is komoly elismerés és szeretet szokta övezni. Berecz Zsombor váratlan vitorlázó ezüstjét vagy Hárspataki Gábor még váratlanabb karate bronzát, de akár egy kajak-kenu vagy vívó bronzot se bűzlögetünk. Valter Attila és Vas Kata Blanka országúti kerékpárban vagy Németh Nándor iszonyú erős gyorsúszó mezőnyben elért negyedik helyéért mindenki elismeréssel adózik, főleg ha még pechjük is volt, és alig maradtak le a dobogóról. Halász Bence kalapácsvető ezüstjére fel se merülhet, hogy egy rossz szót szóljunk, sőt. Minden sportolónkat megbecsüljük, aki kijutott az olimpiára, és ott odatette magát, jelentsen ez érmet vagy csak önmagához képest jó teljesítményt.
Másfelől viszont mi más érdekelne minket elsősorban, mint az aranyérmek? Mindenki mást is azok érdekelnek.
Minden sportoló és minden nemzet aranyérmeket akar nyerni, ezért ölnek a sportba rengeteg energiát és pénzt. Ez az olimpia lényege, hogy megtaláljuk a jók közt a legjobbakat. Az éremtáblázaton sok aranyéremmel lehet elöl végezni. Fontos a részvétel is, de a sportból ne csináljunk kommunista egyenlősdit, mert ennyi erővel be is zárhatnánk a boltot!
