Szlovákia nem bírja elengedni a magyarok intézményesített megfélemlítését
Sokat hangsúlyozott jó viszony ide vagy oda, még mindig akadnak olyan turbószlovákok kormányzati körökben, akik a kulturális minisztérium beléptetőkártyájához hozzájutva, reflexből azonnal elkezdenek önmegvalósítani a magyarok kárára. A nyelvtörvény tervezett módosítása semmi másra nem jó, mint a két ország közti kapcsolat megdöccentésére, továbbá a magyarok körében a Mečiar miniszterelnöksége alatt és az azt megelőző időszakokban okozott sebek feltépésére. Az elmúlt 104 év alatt körmönfont nyomasztásokban és módszeresen aljas üldöztetésekben volt részük a felvidéki magyaroknak a (cseh)szlovák államhatalom részéről, ezért generációs traumákat cipelnek, és különösen fogékonyak a megfélemlítésre, amiről a mostani kísérlet is szól.
Nyelvtörvény, vagyis az államnyelv védelméről szóló törvény – civilizáltabb országban csak néznek, hogy ez micsoda. A hétköznapi szlovák nyelvet valóban úgy elborították az anglicizmusok, mint Tisza Pártot a CIA-ügynökök, de az ilyesmi ellen kultúrával, nyelvműveléssel szokás védekezni, nem törvényi szigorral. A törvény ezen, kimondott célpontja, az angol mellé pedig sunyin odakerülhetnek a kisebbségi nyelvek is a tiltólistára. Az egész jelenség minden ízében magán hordozza a mečiari kormányzás erőszakosságát és pitiánerségét:
az azóta elkövetett többszöri módosításokkal is azt szabályozza, hogy a nyilvános feliratokon, cégéreken, plakátokon nem lehet kiírni valamit csak a szlováktól eltérő nyelven, a szlovák felirathoz képest hogyan elhelyezve és mekkora betűkkel szerepelhet az ilyesmi, tartalmilag mennyire kell azonosnak lennie a szlovák és a más nyelvű közlésnek, valamint, hogy nem lehet csak a szlováktól eltérő nyelven beszélni a médiában.
Igen, ennyire pitiáner. A törvény erejének pedig a Szlovákiában az ilyen kicsinyes, frusztrált fenyegetőzésekhez (lásd: állampolgársági ellentörvény) rendszerint hozzárendelt, óriási bírságot szánják. A kiszivárgó hírek szerint, itt már 15 ezresre emelt büntetést (6 millió forint) fontolgatnak kiróni a törvény megszegőire. Martina Šimkovičová kulturális miniszter azzal védekezett előre, hogy a kisebbségi nyelveket nem kell félteni a nyelvtörvény módosításától, hiszen azoknak a használatát külön törvény szabályozza, és ahhoz nem nyúlnak hozzá. Igen ám, csakhogy a kisebbségi nyelvekről szóló törvény a hivatali nyelvhasználatot engedélyezi a legalább 15 százaléknyi nemzetiségi lakossal bíró településeken, és amúgy is a belügyminisztérium hajtja végre. Az viszont egy szót sem szól arról, hogy miként lehet információkat, hirdetéseket vagy bármit nyilvánosan kiírni és elmondani.
Az öncenzúra bevezetése
A szlovákok üldözési mániájának erős eleme, hogy a saját országukban esetleg olyan dolgok hangzanak el a fülük hallatára, amit ők nem értenek – ha ilyen van, azt hajlamosak felháborodottan, elvi alapon kikérni maguknak. Ennek gyökere nyilván a magyarokkal szembeni államféltés, és ez a frusztráció a munkahelyeken, sőt a magánbeszélgetéseknél is gyakorta felbukkan (lásd: postai belső közlemény). Ebből ered a közkeletű „na slovensku po slovensky” (Szlovákiában szlovákul) felszólítás, amelyet teljesen idegen magyaroknak is képesek odaköpni az utcán.
Ha a törvényt most a közigazgatási szerveken túl valóban kiterjesztik a magánszemélyekre és a jogi személyekre is, azzal a kormányzat is odaköpi a magyaroknak ezt a „na slovensku po slovensky”-t.
A nyelvtörvény az 1995-ös bevezetésekor volt a legszigorúbb, majd Mečiar bukása után enyhítettek rajta, 2009-ben Ficoék újra szigorítottak, és újra beletették a bírságokat, aztán a Radičová-kormány idején, 2011-ben jelentősen enyhítettek rajta, és csak közigazgatási szervek kaphattak 50 és 2500 euró közti bírságot, ha figyelmeztetés után is elmulasztották kiírni szlovákul az emberek biztonságát vagy vagyonát fenyegető veszélyt. A lakosság viszont nem feltétlenül bírja követni, hogy éppen hol tart az enyhítések és szigorítások láncolata, így biztos ami biztos, általában a törvény valaha hallott legszigorúbb változatát tartják be a vállalkozók is. Ebből születnek aztán időnként tragikomikus óriásplakátok. Amikor például győri Árkád öles betűkkel kiírt szlovák és alá sokkal kisebb méretben benyomorított magyar felirattal csalogatja a vásárlókat Csallóközben. Nagyon kevesen merik bevállalni a tisztán magyar nyelvű plakátokat még a csak magyaroknak szóló információ esetén is, és általánosan megfigyelhető az akkurátus igyekezet, hogy a szlovák felirat legyen feljebb, és legalább akkora, de inkább nagyobb betűkkel, mint a magyar. Működik tehát az öncenzúra, mert a legtöbben nem tudják, hogy mit szabad éppen, és úgy vannak vele, hogy inkább ez, mint valami óriási bírság.
Minden nemzedékben megerősítik a félelmet
A sok ezer eurós bírságokkal fenyegetés a jelenkori, finomabb módja a magyarok megfélemlítésének, amit régebben jóval durvább eszközökkel művel Csehszlovákia. A Balkán távolsága itt azért tetten érhető, hiszen Csehszlovákiában nem történtek olyan léptékű népirtások a magyarok körében a világháborúk végjátékaiban, mint Jugoszláviában és Romániában. Az is tévhit azonban, hogy egyáltalán nem volt ilyesmi, hiszen Felvidék 1919-es cseh megszállásakor is számos gyilkosság történt, 1945-ben aztán magyarok ezreit lőtték gödörbe ezek a példás demokraták, akik éppen visszakapták az államuk önállóságát. A fővárosukat, Pozsonyt is tömeggyilkosság útján változtatták színtiszta szlovák várossá.
Ezeken túlmenően azonban a hétköznapi félelem gondos elültetésében és szinten tartásában ért el mesteri színvonalat a csehszlovák és szlovák államhatalom.
A munkahelytől, állampolgárságtól, szociális juttatásoktól megfosztás, vagonokra feltuszkolás, rabszolgamunkára deportálás, kirablás, kitelepítés ingóságokkal vagy csupán egy-két bőröndnyi személyes holmival, a magyar nyelvhasználat betiltása, az anyanyelvi oktatás szorongatása, bírságokkal nyomasztás, rendőrségi akciók, megfigyelés – ez mind-mind a magyarok rászoktatása arra, hogy csorbulnak az alapvető emberi jogaik, és jobb, ha nem ugrálnak, mert akkor még rosszabbul járnak. A felvidéki magyarok nemcsak a durva üldöztetések traumáit hordozzák magukban 1919 óta, hanem generációsan átörökített félelem van bennük. Minden magyar nemzedékkel újra és újra érezteti az államhatalom, hogy hol a helye, Szlovákia egyértelműen rendőrállam Magyarországhoz képest. A felvidéki magyar nem mer visszaszólni a hivatalnak vagy a rendőrnek, jellemzőbb, hogy lehajtott fejjel elfogadja a hivatalosságok által teremtett helyzetet.
Ennek oka a társadalmuk többszöri lefejezése. 1919-ben és 1945-ben is magyar tömegeket üldöztek át egyoldalúan az új határon csehszlovák fegyveres alakulatok, majd 1947-ben a lakosságcserével szabadultak meg csaknem 80 ezer magyartól. Ezek az ilyen-olyan jogcímen végrehajtott kitelepítések mindig a közösség szellemi és anyagi értelemben megtartó erejét célozták: értelmiséget, tanítókat, egyházi embereket, birtokosokat, vállalkozókat.
A magyarok így nemcsak azt a mindig megújuló élményt hordozzák magukban, hogy okuk van félni vagy legalább tartani az államhatalomtól, hanem egyúttal elvesztették az ilyen fenyegetésekkel és nyomasztásokkal szembeni önszerveződés képességét.
Ezzel az ördögi kettőséggel él vissza menetrendszerűen Szlovákia, és ebbe a sorba illeszkedik, hogy most, tizenpár év után megint babrálnak egyet a nyelvtörvénnyel. Azzal a törvénnyel, amilyen a normálisabb országokban nem is létezik, mert nem fenyegetőzéssel csillapítják a frusztrációikat. A törvénymódosítás parlamenti vitája még hátra van, és a tervezet sem végleges a hírek szerint, ám az máris körvonalazódik, hogy a szlovák nemzetállam még mindig a durcás kamaszkorát éli.
