Két világ között

A nyugati világ a XX. században maximumra futtatta magát, a második világháborút követően a jólét, gazdagság és a kényelmesség évtizedei jöttek, senki sem akart már erőfeszítéseket tenni, ha mégis háborúkra került sor, azt Európán kívül vívták, Amerika pedig kényére-kedvére próbálgathatta új fegyvereit, harci potenciálját, élhette boldog életét a világ csendőreként, míg végül a nyolcvanas évek végére a szovjeteket is begyalulta, hiszen sokkal jobban bírta pénzzel és gazdasági háttérrel, fegyveres konfliktust nem is kellett vívniuk egymással.

A művelt Nyugat azonban túlságosan kényelmessé vált, a puhányságot pedig egy idő után nem ellensúlyozta a technológiai fölény, a csodapalota repedezni kezdett és nem a külső ellenség vitte be az első megrendítő ütéseket, hanem saját magát falta fel a monstrum, egyfajta rákos sejtként pusztítva önnön testét. Generációról generációra gyengült az addig mindent legyőző életforma, egyre kevésbé volt fontos a fogyasztásra nevelt jóléti társadalmakban az erőfeszítés, a kitartás, helyettük a gyengeség vette át az irányítást. Érkeztek a bevándorlók a harmadik világból, akik elvégezték azokat a munkákat, melyek már kellemetlenek voltak a kényelmes társadalmaknak, az őslakosok pedig egyre inkább elvesztették az önvédelem iránti vágyukat és akaratukat is, hiszen nem kerültek versenyhelyzetbe és nem kellett megküzdeniük semmiért, mindent aranytányéron tálaltak eléjük.

Lehetett ezt sokáig tagadni, eltakarni, de az utóbbi évtizedek földrengésszerűen mutatták meg a gyengeséget, amikor már a saját történelem, múlt és a keresztény hit is gúny tárgya lett, amikor már szégyellni kellett mindent, ami korábban még büszkeséget okozott. Ma már ott tartunk, hogy csak egy példát hozzunk, hogy hiába a csúcstechnika, a hajózás egykori királyainak, a briteknek nincs elég megfelelő emberük, hogy a hadihajóikat egyáltalán elkormányozzák és meg tudják védeni magukat. Ebbe a világba tagozódott be a magyar társadalom is, és néhány évtized alatt érezhetjük magunkon is a változást, a szellemi és mentális romlást, amely a kommunizmus minden szövetet átjáró rombolását követően egy másfajta pusztítást hozott. Nekünk azonban még nincs késő felébredni, hiszen a túlélési ösztön nem veszett ki a magyarságból, azonban dicső múltunkkal nem elég takarózni, a jelenben kell megtennünk azokat a lépéseket, amelyek kivezetnek minket az örvényből. Nekünk a magyar utat kell járni, senki más ösvényére nem tévedhetünk, mert az lesz az utolsó tévedésünk.A saját utat sem könnyű járni, erős gerinc és éles ész szükségeltetik hozzá, hogy akkor se törjünk meg, amikor sokan fenekednek ellenünk. Volt már ilyen a történelemben, és amikor aztán gyengeségből rossz útra tévedtünk, a hiba mindig borzalmas szenvedést hozott a nemzetnek.

A mostani világrend tehát változóban van, ezt érzi mindenki a zsigereiben. Még a régi világban élünk, de érezzük, hogy valami új van előttünk. Csak rajtunk múlik, hogy elsüllyedünk gyáván és a romok között ragadunk, vagy megharcolunk a megmaradásért. A saját utunk pedig rögös lesz, de ennél egyenesebb és valódi cél felé vezető ösvényt mégsem találunk. Nekünk nem az Egyesült Államok, nem a francia, német vagy angol politika, de nem is az ukrán vagy az orosz világ a követendő. Bármi is következik a világban, semmit sem kapunk tálcán a kezünkbe, mindenért meg kell majd küzdenünk továbbra is. Ha mindig ésszel döntünk és mindig helyén lesz a szívünk, meglesz a helyünk és megmarad a becsületünk. Akkor is, ha emiatt súlyos támadásokat kapunk, akkor is, ha nem üvöltünk együtt a csordával, mert azokat mindig mélységesen gyűlölik a gyávák, akik bátrabbak náluk és ki merik mondani és meg merik tenni azt, amihez ők kevesek.

Gondoljunk mementóként Erdély aranykorára, mely csodás időszak volt, azonban az ügyes lavírozás, a bölcs és előrelátó döntések pillanatok alatt összeomlásba futnak, ha nem megfelelő kvalitású emberek irányítják a nemzet sorsát, ahogy ez II. Rákóczi György alatt történt, aki pillanatok alatt romba döntötte elődei művét, mert többnek hitte magát, mint ami. Ennél nagyobb veszély nem is fenyegethet bennünket, főleg nem háborús időkben, ezért a magyar nemzetnek bölcs és bátor döntéseket kell hozni, de mindig a saját érdekét kell néznie és tudnia kell, hogy mire képes és mi az, ami kívül esik az erején. Azt viszont már most tökéletesen látjuk, hogy a letűnő, semmibe tartó liberális világgal szemben a patrióta gondolkodás veszi át a stafétát, mi pedig a kezünkben fogjuk a stafétabotot, el ne engedjük!