Csicskának nemcsak születni kell, azzá is lehet válni
Jogos a panaszkodás, hogy az 1945 utáni világrend komoly átalakuláson megy át, sőt talán véget ér. Ám jóformán ez az egyetlen érvényes gondolat, amely mostanság köröz a haladár fejekben, a további megnyilvánulásaik mind arról tanúskodnak, hogy nem értik, mi történik körülöttük. „Ez a világ minden elképzelhető világok legjobbika” – így szól a nyugati térség közmegegyezése, és ezt ők maguk is elhitték, akik hirdették; most pedig, amikor ez a világ megváltozni készül, akkor sem az okot, sem magát a történést nem értik, mert elképzelni sem tudnak olyan világot, amely nem ez.
Emlékeztet ez arra, amikor 1789-től kezdve, nyakra-főre szaporodtak Európában a forradalmi mozgalmak, kísérletek, és a régi rend vezetői nem értették, mi történik körülöttük. A forradalmakat jobbára erővel leverték, de ami kiváltotta azokat, az végül elsöpörte az ancien régime-et. Valami hasonlón megy most keresztül az 1945 utáni liberális világrend is, amely valami újjal szembesül, és mivel nem ismeri, ezért a múltban keresi rá a választ, illetve a párhuzamot.
Frank Füredi szociológus hosszú ideje figyelmeztet rá, hogy a progresszívek elsősorban az oktatáson keresztül vívják a kultúrharcot, ezért szállták meg az egyetemi katedrákat és akár a középiskolákat szerte a nyugati világban. (Magyarországon sem kell sokáig kutatni, hogy találjunk egy radikális liberális történelem-, illetve magyartanárt.) A progresszív hitvilág és történelemfelfogás szerint, a világ lényegében 1945-ben, a nácizmus legyőzésével kezdődött, hiszen az egész addigi történelmet alakító, és a nácik képében csúcsra jutó Rossz uralmát ekkor váltotta fel a progresszívek, tehát a Jó uralma. Ez az oka, hogy amikor a mostani világrend-átrendeződésre keresik a választ, akkor is csak az unalomig ismételgetett nácizmusig tudnak eljutni.
Molotov–Ribbentrop paktumot emlegetnek Trump és Putyin egyezkedésében, mert eddig terjed a világképük. Nem értik, hogy ez nem egy új Molotov–Ribbentrop paktum két emberellenes diktatúra között, hanem egy új Teherán, a nyugati világot felosztó két szuperhatalom között.
A súlytalan és fölösleges Churchill pont Teheránban jött rá 1943-ban, hogy ő mennyire súlytalan és fölösleges annál az asztalnál, ahol hárman ültek. Hasonló élményben van most része Európának, amely döbbenten ébred rá, hogy az ő érdekeit senki sem képviseli, ha ő nem. Az Egyesült Államok nem jóságból és emberies meggyőződésből vigyázott hosszú időn át Európára, hanem mert az volt az érdeke, hogy fenntartsa ezt a hűbéres övezetét. Amikor pedig már nem ez az érdeke, akkor nem teszi tovább. A nyugati progresszió és benne Európa vallásosan hisz benne, hogy ő a Rosszat legyőző Jó, és ennek, a keresztény vallásosságot előszeretettel gúnyoló progresszív vallásnak most jön szembe a valóság. Ezt, a saját világán kívül álló eseménysorozatot pedig kizárólag a saját világának fogalmaival próbálja megmagyarázni önmagának és másoknak, ami végleg bebiztosítja a bukását.
M.O.R.Á.L vs. erő
Trump kipróbálta, hogy Románia után – aminek az elnök azonnali lemondása lett a következménye –, az EU-ban is tud-e pánikszerű válságértekezletet előidézni, és tud! A párizsi szenszon pillanatok alatt megmutatkozott Európa gyengesége. A Válasz.hu tapasztalt szerzőjének cikke legalább elismerte, hogy nem világos, miért verik szét az amerikaiak és az oroszok a nyugati szövetségi rendszert és az EU-t, ám jó lakmusza ez az iromány az eseményeket övező értetlenségnek. Felrója Joe Bidennek, hogy felelőtlenség volt 2022-ben megígérnie Ukrajnának a végsőkig tartó amerikai támogatást, ha erről nem egyeztetett az ellenzékével, ugyanakkor kijelenti, hogy „Trump akkor sem mondhatna fel ilyen gyorsan ilyen világos elköteleződést, ha az nem tetszik neki”.
Nahát, ezt meg hogy csinálta Trump? Úgy, hogy a Jónak kikiáltott önmaga bővöletében élő progresszió most megtapasztalja, hogy a világot nem a M.O.R.Á.L irányítja, hanem az erő. Ez mindig így volt, és így is lesz. A progresszió is erő útján, az ellenvéleményeket könyörtelenül elnyomva uralkodott eddig, csak pofátlanul letagadta.
A legviccesebb, amikor az USA befolyási övezetéért és érdekérvényesítő képességéért aggódik a magyarországi progresszív újságíró, mondván az amerikaiak olyan, nagy súlyú országok bizalmát veszítették el egy hónapon belül, mint Kanada, Mexikó, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia és Ukrajna. Nos, nézzük! Kanada azonnal összerezzent, amikor Trump megemlítette, hogy az Egyesült Államokhoz kéne tartozniuk. Az amerikai–mexikói határon egy óriási acélkerítés van, szóval eufemizmusnak tűnik, hogy ez a bizalom most rendült meg. Franciaország és Németország a rijádi amerikai–orosz tárgyalásra válaszul összehívott párizsi találkozón demonstrálta, hogy milyen szánalmasan erőtlen és tehetetlen. Nagy-Britannia meg, hát, tulajdonképpen azóta az amerikaiak pincsikutyája, amióta Churchill ráébredt erre Teheránban 1943-ban, szóval a britek majd megbékélnek, ha valami bajuk van, mert mást úgyse tehetnek.
„Az USA persze katonailag európai szövetségesei nélkül is erős marad”
– olvasható a cikkben az okfejtés végén az őszinte beismerés. Ez számít. Az USA erős, Európa gyenge. Mindkettő eszerint érvényesíti a saját érdekeit, és mindkettővel eszerint bánnak mások.
A progresszív vallás nem lát túl a saját világfelfogásán
Az említett cikk felvonultatja a progresszív vallás talán minden politikai tévképzetét és tudati beszűkülését. Ráadásul kimutatja a foga fehérjét is, mert ez a rész, a kulcsfogalmak kicserélésével, de ugyanezzel a fogalmazásmóddal simán mehetne valamelyik kora ‘50-es évekbeli propagandakiadványba:
„A Nyugat ideológiai alapú szövetsége fenntartotta a képzetet, hogy az emberi méltóság és a transzatlanti politika között összefüggés van. Hogy a demokrácia jobb minőségű életet biztosít, mint bármely más rendszer, így megvédése és terjesztése morális kötelesség is.”
Nemcsak azt kell világosan látnunk, hogy a progresszió egy vallás, hanem azt is, hogy egy nagyon felületesen átgondolt, amolyan forradalmi kapkodással általánossá erőltetett, bugyuta katyvasz. Ezek a beismerések mutatják meg, micsoda gyermeteg hülyeségekben hittek és hisznek azok, akik az életünket keretezték mostanáig.
„(…) minden jel szerint a mostani magyar kormány önként jelentkezik a helytartói pozícióra, folytatni óhajtva a kormányzást akár Orosz-Eurázsia nyugati gyepűjén is”
Ennyire képtelenek kiszakadni a Jó–Rossz világmagyarázatból. Éppen most, Európa magára maradásával és a USAID-botrány kirobbanásával ég rá az európai politikai és médiaelitre, hogy ilyen nyomorultul beszűkült és szolgalelkű társaságot még nem látott a világ, mire ők tovább súlyosbítják ezt a látványt azzal, hogy tovább szajkózzák a lejárt szavatosságú bölcsességeiket, sőt a pillanatok alatt lebukó hazugságaikat, mint például ez:
„Az amerikai kormány azokat a pártokat támogatja, amelyek az EU szétverését ígérik választóiknak. Például a Fideszt Magyarországon és az AfD-t Németországban.”
Sokáig kéne keresgélnie annak, aki olyan Fidesz-szöveget akarna találni, amely az EU szétverését ígéri a választóinak. Ami pedig az Orosz-Eurázsia nyugati gyepűjén kormányzást illeti, feltűnő, hogy azoknak, akik ilyeneket harsognak, nincs semmi bajuk a gyepűn kormányzással, hanem csak azzal, ha az nem az ő eltartóiknak a gyepűje.
Magyarországnak viszont semmilyen más felelőssége nincs, mint a magyar érdekek érvényesítése. Ez – kis országként – mindig nagyhatalmak vonzásterében történik, és történelmi tapasztalataink alapján akkor járunk a legjobban, ha sehova sem szegődünk el teljesen, hanem mindenkivel igyekszünk rendes viszonyt ápolni, de mindegyik nagyhatalom ölelésétől tartunk némi távolságot, és közben mindegyik számára van olyan, üzleti jellegű ajánlatunk, amiért megéri minket emberszámba vennie.
Bárcsak valaki szólt volna az Európai Uniónak az elmúlt években, hogy ugyanígy lenne érdemes eljárnia…!
Amerikának Amerika számít, míg Európa csak addig, amíg ez az érdeke
Ehelyett Európa gazdátlanul maradt, miután teljesen a demokrata amerikai vezetés csicskájául szegődött, de a gazdáját félretette az amerikai nép. Most learathatja a katonai, politikai és egyre inkább gazdasági erőnek is híján levő EU az eddigi szolgalelkű politikájának gyümölcsét, és valós súlyán kezdik egymás közt rugdosni azok az országok, amelyek nemcsak nagyhatalomnak képzelik magukat, hanem valóban azok.
Trump és az amerikaiak furcsa viselkedésének oka nagyon egyszerű. Donald Trump személyében az amerikai érdek váltotta a deep state érdeket az amerikai vezetésben. Az előző, demokrata vezetés arrogánsan a kínaiak karjaiba lökte a nagyjából végtelen nyersanyag-erőforrásokkal rendelkező Oroszországot. Amerikai szempontból hatalmas stratégiai hiba volt ez, de persze az Egyesült Államokat is csak gazdatestként használó deep state-nek teljesen mindegy, ha valami esetleg elpusztul a nyomában, amíg a saját hasznát kibulizza.
Az USA fő vetélytársa nyilvánvalóan Kína, míg Oroszország bármennyire is szintén hagyományos vetélytárs, mégiscsak az európai, nyugati civilizáció szülötte, egy tőről fakad Amerikával, tehát amerikai szempontból is sokkal könnyebb zöldágra vergődni vele.
Emellett az Amerikai Birodalom elkezdte elérni azt a határt, amikor a birodalmak túl nagyra fújódnak, és végül darabokra robbannak. Kevés birodalomban volt meg eddig a bölcsesség és belátás a történelemben ahhoz, hogy ilyenkor visszalépjen hármat, kiengedjen egy komolyabb levegőmennyiséget a lufiból, és ezzel visszahúzódva ugyan, a magterületére koncentrálva, de életben tartsa önmagát. Meglepő lenne, ha pont a fiatal amerikai állam lenne képes erre, de vannak jelei, hogy az „America first” jelmondat alatt valami ilyesmire törekszik Trump. Európa biztonságának szavatolása pedig fölöslegesen drága. Így lett szánalmas kis árva a valaha nagy és erős Európa. Úgy tűnik, nem teljesen igaz a mondás, csicskának nemcsak születni lehet, hanem komoly igyekezettel azzá is lehet válni.
