Kultúrharc és fiatalság – Ezen múlik a konzervativizmus jövője (PS-interjú!)
Aki képes a nép nyelvén, a népnek fontos dolgokról beszélni a párhuzamos valóság dogmáinak kántálása helyett, azt ma populistának bélyegzik. A konzervatív oldal a 60-70-es években elvesztette a kultúrharcot, és ami azóta konzervatívnak nevezi magát, az legkevésbé sem az. A most felemelkedni látszó valódi konzervatív irányzat sikere azon múlik, hogy beleáll-e nagy erőkkel a kultúrharc következő felvonásába, és a fiatalok megszólításával meg tudja-e szüntetni a jelenlegi, technokrata elit kulturális egyeduralmát. Ez csak három fontos állítás Frank Füreditől, a Kenti Egyetem és a University College London brit sajtóban is rendszeresen megszólaltatott, magyar származású szociológus professzorától. A tudós már 2014-ben is járt Magyarországon, akkor a fegyveres és a kulturális háborúk kapcsolatáról beszélt, most pedig március 13-án Keresztesháború a hagyomány ellen címmel tart előadást a Várkert Bazárban.
Mit gondol Orbán Viktor többször hangoztatott állításáról, miszerint változó korban élünk, és új világrend van kialakulóban?
Folyamatosan gondolkodom rajta, küzdök ezzel a kérdéssel. Az ember érzékeli, hogy a világ súlyos változáson megy keresztül, de amíg a hidegháború utáni világ gyorsan szálazódik szét, még messze nem világos, mi fog ebből kisülni. A politikai élet világszerte annyira kimerült, hogy már nehezen találja azt a nyelvezetet, amellyel képes lenne megragadni az emberek képzeletét. Gyakorlatilag két világ létezik mára: az emberek hétköznapi élete és az, amit az iskolában és a sajtóban tanítanak az embereknek. A kettő közt komoly ellentmondások vannak, és amelyik politikus képes az emberek hétköznapi életének értékeiről beszélni a valóságtól elrugaszkodott politikai értékek helyett, azt populizmussal vádolják.
Én például a Brexitre szavaztam tavaly, de nem gazdasági megfontolásból, hanem a népszuverenitás elve miatt. Az európai parlamenti képviselők nem felelősségre vonhatók a döntéseikért, ezért nem is felelősek, enélkül viszont nem működik a demokrácia. Magam is próbálom megérteni, mi emelkedik majd ki a mostani politikai zűrzavarból. Ugyanakkor nagyon jó érzéseim vannak azzal a lehetőséggel kapcsolatban, hogy egy új reneszánsz is megszülethet a régi rendszer romjain.
Mintha megfordulni látszanának a szerepek: a haladók egyre merevebben ragaszkodnak az egyenlőségelvből származtatott dogmáikhoz, a konzervatívok viszont szellemesen, frissen, szabadszájúan mutatnak rá a fennálló liberális berendezkedés tarthatatlanságára. Ezzel egyidőben a tekintélyelvű konzervatív vezetők a politikában is előretörnek, meggyőzőbbnek, sőt érdekesebbnek tűnnek a szürke technokratáknál. Az egyenlőség egy-két évszázados uralma után megint a tekintély elsőbbsége jöhet?
Nem gondolom kívánatosnak a visszatérést ahhoz, ahogy a tekintély a múltban kifejezésre jutott. Az egyik legfontosabb jelenlegi kihívásunk, hogy jelentéssel töltsük fel a tekintély fogalmát. A tekintélyt nem lehet kijelenteni vagy egyszerűen követelni, az az emberek szívének és eszének a megragadásán múlik. Korainak gondolom még arról beszélni, hogy mi lesz a mostani politikai konfliktus megoldása. A különböző oldalak még mindig tétováznak a nagy kérdéseken és a válaszok kitalálásán.
Minden eszme értékteremtőként tekint önmagára, ugyanakkor nagyon különböznek az eredményeik. A tekintélyelvű konzervativizmus egy szűkebb kör számára tartotta fenn a magasabb szellemi nívót, az egyenlőségelvű liberalizmus viszont sokak számára hozzáférhetővé tette a szellemi értékeket, ugyanakkor ezzel fel is hígította azokat. A minőség és a mennyiség tényleg kizárja egymást?
A fő problémám ennek a megválaszolásával, hogy bonyolult dolog konzervatívokról és liberálisokról beszélni a fogalmak hagyományos értelmében. Nyugaton ugyanis – Magyarországgal ellentétben – védekezésbe ment át a konzervativizmus, és az 1960-as, 1970-es években elvesztette a kultúrharcot. Érdemes emlékezni rá, hogy már Reagan és Thatcher idején felkapott volt és virágzott a politikai korrektség. Európában technokrata erővé mutálódott a kereszténydemokrácia, és még az is kínossá vált számára, hogy igazán keresztényként viselkedjen a nyilvánosságban. A valódi konzervativizmus kis értelmiségi és politikai csoportokra korlátozódott ebben a korszakban. Hagyományos humanista és liberális elkötelezettségű emberként nem érzékelem, hogy hol csúszott félre a liberalizmus. Amióta Magyarországra járok, nem találkoztam még valódi liberálissal – ez olyan lenne, aki hisz a hagyományos liberális értékekben és a valódi szabadságban.
Az erkölcsi értékekről feltett kérdés nagyon fontos. Nem lehetünk megalkuvók az oktatás, a kultúra és a nyilvánosság minőségének javulásért tett erőfeszítésben. Kötelességünk biztosítani, hogy a tudás és tapasztalat ne csak egy szűk elitre korlátozódjon, hanem mindenki számára elérhető legyen. Hiszek abban, hogy az emberek egyszerre részesülhetnek a kultúra fejlődéséből, és hozzá is járulhatnak. A mennyiségre törekvés csak akkor okoz gondot, amikor végletessé válik, és a minőség rovására megy.
A tekintélyelvű régi világ értelmiségije a szerteágazó tudású polihisztor volt, míg az egyenlőségelvű liberális világ értelmiségije a szűk területhez értő technokrata, akinek nincs olyan, tudományágakon átívelő összegző képessége, mégis sosem látott műszaki fejlődést hozott el. Melyiküké a jövő?
A válasz tőlünk függ. Sajnos a minőségi oktatást gyötri a képességek és a szakértelem állandó bemutatása. Természetesen szükségünk van specialistákra, akik kiválóak a szakterületükön, de a művelődés és a szellemi élet minősége azon múlik, hogy a különböző tudományágak mennyire képesek megtermékenyíteni egymást. Ahhoz, hogy kiteljesítsük az emberi létezésben rejlő lehetőségeket, a minőségnek össze kell kapcsolódnia a hagyományos szellemi kultúrával. Ehhez fel kell tennünk a kérdést: hogyan oktatjuk a gyerekeinket? Amióta Magyarországra járok, elszomorít, hogy úgy tűnik, itt is a nyugat-európai instrumentalista pedagógia
Az újraéledő konzervatív–liberális eszmei vita nem újkeletű, viszont az európai emberek mintha nemcsak a háborútól, de még a konfliktustól is elszoktak volna. Hogyan reagál a társadalom a régi-új eszmei vitára az Európai Unió régi tagállamaiban, és hogyan a közép-kelet-európai térségben?
Nyugat-Európában vitamentes zónává változott a nyilvános tér. A viták általában banálisak, olyan hétköznapi ügyekre összpontosítanak, mint például emeljük-e meg egy vagy két százalékkal a társadalombiztosítást. Az olyan ügyekben viszont, mint a tömeges migráció vagy a polgárság meghatározása, ritkán mennek le a viták az alapelvekig. Az emberek húzódoznak az eszmei elköteleződéstől a nézetek ütköztetésekor. Ez az oka, hogy az Orbán-kormányt nem szeretik a nyugat-európai kollégái, de látom, hogy a dolgok változnak. Kelet-Európában más a helyzet, mert a politika sokkal nyersebb. Az itteni politikai viták viszont ahelyett, hogy a tárgyra figyelnének, kicsinyesek és személyeskedők.
Az egyenlőségelvet hangoztató liberalizmus a közelmúltig megfellebbezhetetlen hegemóniával bírt a társadalomban. Ám ahogy a kultúrharc egyirányú nyomásgyakorlásból lassan ismét kétpólusúvá válik, a hagyományokat meghaladni akaró progresszív körök sokszor még a fogalmat is elvitatják. Lehet úgy kultúrharcot vívni, hogy a fennálló szabályok szerint ki sem szabad mondani ezt?
Ezzel a problémával én is sokszor találkozom amerikai vagy európai vitáim során. Az ellenfeleim gyakran azt mondják, hogy a kultúrharc csak mítosz, és a politikai korrektség is egy kitalálmány. Sokuk azt hiszi, hogy ha van is kultúrharc, azt a magamfajta emberek kezdték el. Az elköteleződés alapvető fontosságú, mert a kérdések végső soron arról szólnak, hogy kik vagyunk emberi mivoltunkban. Az elmúlt évek néhány sikere ellenére a nyugati kulturális elit erős maradt, és be kell ismerni, hogy a fiatalok körében is uralkodik. A fiatalok eszmékhez való elköteleződése ezért lenne az elvi csaták megnyerésének kulcsa.
Most már a közösség- és tekintélyelvű konzervatív, illetve az egyén- és egyenlőségelvű liberális rendszert is láttuk uralkodni. Érdemes, lehetséges mérleget vonni a következmények és hatásmechanizmusok összegzésével?
Levonhatunk következtetéseket, amíg odafigyelünk a nyelvre, amelyet használunk, mert feltétlenül illeszkednie kell a liberális demokráciához. A liberális demokráciához, amely nem igazán liberális és nem is demokratikus, és amely utat tévesztett, nem áll ki már semmilyen eszméért. Fatalista technokrata magatartást vett fel, amely a nyilvános teret alárendeli a szakértők kijelentéseinek, és a technokrata oldalát alkalmanként az identitáspolitika támogatásával egészíti ki. Számtalan hibája ellenére túlélt mindent, mert mostanáig nem kellett szembenéznie komoly ellenállással.
A technokrata-identitáspolitikai alapú rezsimek konzervatív ellenzéke még nem esett át a próbán, még csak most kezd komoly politikai erővé felemelkedni. Túl korai lenne megmondani, hogy képes lesz-e végrehajtani a célját, és elnyerni a tömegek támogatását a konzervatív értékek számára. A konzervatívok csak úgy szerezhetik meg ezt a befolyást, ha sokkal nagyobb teret nyernek a kultúrharcban, és részleges győzelemként nagyobb támogatást szereznek a fiatalok körében.
