Hogyan lesz béke Ukrajnában?
Most, hogy e sorok írásának pillanatában a világpolitika egy olyan kegyelmi pillanatában vagyunk, amikor néhányaknak eszükbe jut használni a józan eszüket, és az orosz-ukrán háború inkább halad a békeszerződés irányába, mintsem a harmadik világháború felé, érdemes megvizsgálni, hogy milyen túlélési stratégiákat választhat Ukrajna az elkövetkező évtizedekre. Arról ugyanis az elmúlt 3 év és az orosz hadsereg már "gondoskodott", hogy Ukrajna semmiképp ne tudjon érdemi ellenállást produkálni egy esetleges későbbi háborúban, vagyis a húsdaráló-vérszivattyú stratégiai tengelyről valamely más irányba kell elmozdulni. És nagyon úgy néz ki, hogy ez az irány nem a NATO lesz. Legalábbis nem úgy, ahogy gondolnánk.
Sok dolga van egy esetleges fegyverszünetet követően a "demokrácia őrének", Ukrajnának. Például lassan időszerű lenne választásokat kiírni. Vagy jogokat adni a kisebbségeknek. Nos, igen, az ukrán jogállam olyan, mint a bicikliről leeső agresszív kismalac: „kuss, én így szállok le”. Európa liberálisai meg ezt a jogállami gondolatot féltik. Félreértés ne essék, az orosz verzióban a kismalac az ablakon esne ki, nem a bicikliről le, szóval nem a putyini demokráciát méltatjuk.
Mielőtt azonban béke teremtődne Ukrajnában, egy sor kérdést kell tisztázni. Azon túlmenően, hogy azt ki írja alá: a mandátummal nem rendelkező, így kötelezettséget vállalni képtelen Ukrajna, vagy a háború nyugati oldalon egyetlen érdekelt fele, a már megbukott Biden-adminisztráció. Leginkább úgy néz ki, hogy az amerikai közpolitika legjobban fizetett gyógypedagógusa és mentálhigiénés szakembere, Donald Trump fogja végül lezárni a konfliktust. A kérdés tehát az, hogy miképpen.
A kézenfekvő válasz az lenne, hogy írjanak alá a felek egy alkut arról, hogy melyik ókorba visszabombázott romhalmaz tartozik Oroszországhoz, és melyik hasonló területet fogja újjáépíteni saját zsebből az EU, aztán mehet mindenki a dolgára. Csakhogy a történet nem ennyire egyszerű, ugyanis mindkét hadakozó fél biztonsági garanciát akar. Ukrajna Oroszországgal szemben, Oroszország pedig a NATO ellen. A probléma az, hogy a kettő együtt nem fog menni. Vagy talán mégis?
A békeszerződés jelenleg legvalószínűbb feltétele, hogy az területi koncessziókkal fog együtt járni. Az is sejthető, hogy nagyjából az éppen aktuális frontvonalak környékén lesznek a határvonalak (mínusz kurszki beszögellés, illetve annak valamely területi ellentételezése orosz részről). Zelenszkij utalt rá, hogy hajlamos ezt a feltételt is aláírni, de elfogadni nem.
Ezzel csupán annyi a probléma, hogy ha ez valóban így van, és Ukrajna ezeket a területeket továbbra is ukrán területeknek tekinti– ahogy Zelenszkij mondta–, akkor Ukrajnának a saját álláspontja szerint nem lesz egyértelműen meghatározható határvonala. Ha nincs meghatározott határvonal, akkor viszont ugrik a NATO-tagság is. Legalábbis a közösség által előzetesen megállapított, és konszenzusosan elfogadott szerződések szerint. Aztán persze hogy a főtitkár, Mark Rutte kit-hogy kíván térdeltetni, az megint más kérdés.
Ugyanakkor az eredeti elképzeléshez való ragaszkodás elemi fontosságú egy újabb háború elkerülése végett. Amennyiben ugyanis Ukrajna felvételét meghatározatlan határok hiányában is megengedik egy rendkívüli határozattal, az nem csak a szövetségi bizalmat veri szét, de egy végtelenül cinikus háborús kiskaput nyit. A balliberális gondolkodásmód végtelen cinizmusában ugyanis semmi meglepő nem lenne abban, ha Ukrajna, miután elveszített területei felett érzett fájdalmát kifejti tagtársainak, esetleg valaki még akár úgy is találhatja, hogy Oroszország agressziója utólag (előre?) aktiválta a védelmi cikkelyt. De persze mindez összeesküvés- elmélet mindaddig, amíg nem válik gyakorlattá.
Reálisabb tehát, hogy a folyamat már a felvételi eljárásnál megbukik. Ebben az esetben azonban nehéz helyzetben marad Ukrajna: NATO-védelem, és immáron érdemi emberanyag nélkül a mindenkori politikai vezetéssel szemben értelemszerűen a védelmi kiadások növelése lesz az elvárás– az ország újraépítése mellett. Utóbbi nyilván jórészt az Európai unió pénzéből.
A NATO-csatlakozás nélküli uniós csatlakozás azonban igencsak nehezen képzelhető el. Ugyanis ha Ukrajna a közösség tagja, de nem áll a NATO védelme alatt, egy esetleges orosz agresszió esetén rendkívül furcsa politikai konstelláció állhatna elő: az EU, bár nem katonai szövetség, nehezen tűrheti, hogy egy tagállama egy külső ellenséggel harcoljon támogatás nélkül. Ugyanakkor ebben az esetben már nem, vagy nem feltétlenül lenne ott a segédkezet nyújtó Amerika. Európa tehát magára maradna.
Egy harmadik megoldás lehet, ha Ukrajna és az Oroszország által elcsatolt területek közé a NATO-tagállamok országai alakítanának ki egyfajta ütközőzónát. Ez bár további területi lemondásokkal járna Ukrajnának, relatív biztonságot jelentene az ország maradékának. Egy napon pedig talán az uniós csatlakozást is.
Utóbbi opció azonban a legkevésbé áll közel a jelen óra realitásaihoz, azonban az elmúlt egy hónap politikai manőverei világossá tették, csak az biztos ezzel a konfliktussal kapcsolatban: hogy semmi sem biztos. Illetve egy valami mégis: Európa elvesztette önálló cselekvőképességét a világ diplomáciai színterén, amit semmi sem igazol jobban, mint a február 17-i uniós mini-csúcs, amely után maga Emmanuel Macron is úgy fogalmazott, hogy csalódást keltő volt, és nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kár, hogy ebből a francia elnök azt szűrte, le, hogy újabb zárt ajtós tárgyalást kell tartani, és nem azt, hogy az európai országok érdekeit előtérbe helyező, erős európai gazdaságot építő programot kell építeni, amire rá lehet húzni a védelmi kapacitások fejlesztését.
De hogy is jutott volna ilyen az eszébe? Hiszen erre 15-20 éve, vagy legalább 10 éve kellett volna gondolni. Ennyit arról, hogy „wir schaffen das”.
Fotó: MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko
