1848, az örök!
Vannak a nemzetek életében olyan fordulatok, amelyek soha nem feledhetők el és amelyeknek tanulságai örökké élnek. A magyar nemzet történetében ilyen 1848. március 15-e. A csaknem két évszázad alatt próbálták elhallgatni, átértékelni, átírni, az emlékezést betiltani, próbálta az emlékezőket a kommunista rendőrség a Petőfi szobornál, a Batthyány örökmécsesnél gumibotokkal szétverni, de a lelkekben, szívekben élő negyvennyolcat kiszaggatni egyetlen diktatórikus hatalomnak sem sikerült. Mert az 1848-49-es forradalom és szabadságharc itt él bennünk nemzedékek óta.
A magyar történelemben csak az 1956-os forradalom és szabadságharc ilyen. Hogy miért? Mert mind a két történelmi esemény egyszerre volt lázadás, népfelkelés a Habsburg elnyomás és a sztálinista, Rákosi-féle bolsevista diktatúra ellen, és egyben szabadságharc is volt az idegen elnyomók, a Habsburg, a cárizmus, később a szovjet megszállás ellen. Tiszta eszmeiségét nem tudták elhomályosítani az árulások, a gyávaságok, a cselszövések. Minden esetben az elképzelhetetlen túlerő ellen harcoltunk, ahol hősök, soha el nem feledhető emberi nagyságok születtek.
Nagy íróink, költőink egy nagy nép hősies küzdelmeit megőrökítették és feledhetetlenné tették. Ezeket nem lehet lehazudni és más történelmi helyzetekkel összehasonlítani, egyenrangúvá tenni. A legdurvább az volt, amikor a kommunista Rákosi-és Kádár rendszer ideológusai – Révai József és Aczél György – negyvennyolcat az 1919-es Tanácsköztársasághoz hasonlította, a patkánylázadáshoz. S a legszentebb függetlenségi harcunkat vörös lepellel takarta volna be. Hiszen mindenki tudta, hogy a véres kommün vezetői szovjet érdekeket képviseltek, Lenin támogatásával nem demokráciát akartak, hanem vörös diktatúrát, a magyar identitás kiirtásával. Forradalmi ifjúsági napok címmel az 1919-es Tanácsköztársaságot, az úgynevezett 1945. április 4.-ei szovjet megszállást – „felszabadulást” – igyekeztek összekötni 1848. március 15-ével, de ezek is kudarcot vallottak, hiszen ezeknek a történelmi eseményeknek semmi közük nem volt egymáshoz. Így a magyar diákság, a magyar társadalom nem tudott közösséget vállalni velük.
Szerencsére nem csak Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Tompa Mihály és mások örökítették meg versben, prózában az igaz, valódi küzdelmet a zsarnokság ellen, a népfelkelés legszebb pillanatait, de a még élő résztvevők, a szemtanúk az 1800-as évek végén is emlékeztek március 15-re, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc dicső napjaira.
Most olyan írókat idézek, akiknek könyveit nem szívesen forgattak a marxista történészek. Eötvös Károly emlékezéseivel kezdem:
„...Apám aki nemzetőrfőhadnagy volt a vérmes emberek közé tartozott. Mikor Jellasich Pákozd alól elfutott, akkor azt hitte, hogy leverjük az egész világot. Mikor pedig elveszett a móri csata s Windischgrätz elfoglalta Budát, akkor meg azt mondta: jó éjszakát!”
Benne volt ebben a magyar csalódottság, a magyar kesergés, a magyar humor. De Eötvös Károly író apja egy másik adomával színesítette a történetet:
„...Mikor a piski hídtól visszavertük az osztrákot, akkor báró Kemény Farkas azt mondta Bemnek:
- Tudja -e tábornok úr, mit fogunk most csinálni?
-Mit?
-Új mappát csinálunk Európának.
Ez már az önbizalom!”
Igen ilyenek a magyarok, ilyenek vagyunk. Egyik percben a csalódottság, a másik percben az öröm és a küzdeni vágyás. Máig nem változtunk. Sőt, akkor is és most is a függetlenség vágya és megőrzése a legfontosabb számunkra. Eötvös azt írja a szabadságharcunkról:
„...a hazát és az alkotmányt védtük!”
Most mit csinálunk? Ugyanezt, csak hál' Isten nem fegyverrel, hanem szóval, diplomáciával, a haza iránti szeretettel.
Az Eötvös adomák közül talán nekem ez tetszik a legjobban. Ferkó cigány, aki ott volt a piski harcnál, ezt mesélte:
„...Bem generális mind agyon verte már az osztrákot, oláht, muszkát, szászt- hírmondót se hagyott belőlük, most százezer emberrel Pestnek jön, hogy Windischgrätzet hátas tarisznyába tegye.”
Micsoda gyönyörű szófordulat. Kitalálni sem lehet szebbet és találót.
Rákosi Viktor írót – Rákosi Jenő író és Rákosi Szidi színésznő testvére – az 1945 utáni kommunista kultúrpolitika nem tartotta érdemesnek, hogy újra nyomják könyveit, mivel a Rákosi família közismert volt konzervativizmusáról, mély nemzeti érzelmükről. Mondhatni Rákosi Viktort is, mint annyi más kitűnő írónkat indexre tették. Pedig olyan nagyszerű könyveket jegyez a XIX. század végéről, mint például, A párizsi gyújtogatók ( a párizsi kommünről- kommunista ellenes, kritikai mű), az Elnémult harangok és a Korhadt fakeresztek. Az utóbbi az 1848-49-es szabadságharc dicső hőstetteiről szól. Rákosi végigjárta az ezernyolcszázas évek végén a Székelyhont, a Felvidéket (ma Szlovákia) és a még élő negyvennyolcas honvédeket kérdezgette. Egyik gyönyörű története a Sztrecsnói piros virágok. A sztrecsnói tetőt őrízte Szeredai János kapitány hetvenhárom honvéddel és néhány száz rosszul felfegyverzett nemzetőrrel. Mindenki az orosz cári csapatok betörését várta. A kapitány ekkor így szólt a katonáihoz:
„– Fiaim! Hetvenhárman állunk-e helyen és onnan alulról, a ködből, százezer orosz közeledik ránk. De nekünk szembe kell szállnunk e haddal, nehogy a büszke cárnak azt jelentse vezére, hogy kardcsapás nélkül nyomult át Magyarország határán. Nekünk meg kell őket állítanunk....meg kell nekik mutatnunk, hogy csak úgy tudnak behatolni e haza földjére, hogy mindnyájunkat fölkoncolnak. Hadd lássák, hogy olyan nemzettel lesz dolguk e hegyeken túl, mely meg tud halni a szabadságáért....”
Hát nem ez történt 1956-ban a Corvin-közben, a Széna téren, a Móricz Zsigmond Körtérnél, a Baross téren és számos más helyszínén Magyarországnak? Ötvenhatban is túlnyomórészt fiatalok áldozták fel életüket a szabadságért. Úgy látszik ez a „népi szokás”, ez a magatartás nem veszett ki belőlünk.
A történethez visszakanyarodva a fiatal gyerekekből álló csapat égő tekintetüket Szeredai kapitányra szegezte és egyszerre kiáltották:
„... nem megyünk haza, meghalunk a hazáért! " A honvédcsapat az oroszok elleni hősies küzdelemben mindegy szálig meghalt. Rákosi Viktor, az író, e megható balladai történet után felsóhajtott: ,,...azóta csak piros virág terem a sztrecsnói tetőn. Én jó Istenem, ha minden efajta történetet följegyeznénk, ebben az országban talán csupa piros virág teremne.”
A kérdés az, hogy ma 2025. március 15-én ki nem érti meg 1848. március 15-e történetét, ki nem ér fel a Petőfi vezette márciusi ifjak csodálatos napjához? Azok nem értik meg, akik hazájukat, szabadságunkat, függetlenségünket elárulják Brüsszelben vagy arra alkalmas külföldi országokban, akiknek éppen az ezer éves Magyarország maradék területére fáj a foguk. Azok nem értik meg március 15-ét, akik elárasztanák hazánkat illegális migránsokkal, keresztény vallásunkat negligálnák, beengednék a romboló ideológiákat, mint az lmbtq, a gender vagy a woke. Azok nem értik meg március 15-ét, akik még mindig a a szovjet megszállás alatti bolsevista múltban élnek, akik azt a liberalizmust érzik magukénak, akik az 1956-os forradalmat és szabadságharcot megtagadták, megtagadják, akik máig a kommunisták, revizionisták érdemének tartják október 23-át, akik az 1990-es valódi rendszerváltás kiteljesedését akadályozták és vissza akarták vezetni Magyarországot egy nemzeti lobogóval beborított szocialista, MSZP-s SZDSZ-es pusztító világba és azok nem értik március 15-e üzenetét, akik nap, mint nap támadják azokat a szociális-, jóléti-, és humanista intézkedéseket, amelyek hazánk, a magyarság felemelkedését szolgálják.
Maradjunk annyiban, az áruló az minden korban áruló!
Áruló volt Koppány vezér, aki szembeszegült Szent István király államalapítónk terveivel, áruló Hegedűs István kassai hadnagy, aki Eger várának ostromakor átállt a törökhöz, de áruló volt Ocskay László kuruc brigadéros, aki elárulta a Rákóczi-féle szabadságharcot és beállt a Habsburg császár seregébe. Elárulta a hazát gróf Zichy Ödön, aki szövetkezett Jellasics horvát hadvezérrel. Ennyi függetlenségi harc után árulók voltak a nemzetvesztő Kun Bélák, Szamuely Tiborok, Lukács Györgyök, Károlyi Mihályok. A hazaárulást kimagaslóan teljesítette a bolsevista Rákosi Mátyás és Kádár János a kommunista bandájával együtt, miután mindketten kiszolgáltatták Magyarországot a Szovjetuniónak. De árulók azok a maiak, akik fondorlatosan nemzetieknek vallják magukat, és belülről feszítik szét a nemzeti egységet.
Nos nekik, semmi közük 1848. március 15-hez.
