Ne félj kicsi független sajtó, mutasd a tenyered!
Régi kocsmai bölcsesség, hogy annak piros a tenyere, aki szellentett. Persze tudjuk, hogy nincs ilyen élettani összefüggés, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ebben az esetben mindenki röhögve csapja ki a tenyerét az asztalra – kivéve azt, akinek van mit takargatnia. Takargatnivaló pedig bőven akad – legalábbis ezt mutatják a reakciók. Mert láss csodát: mindenki tenyerét az asztalon látjuk, kivéve azokat, akik „szabad” feliratú pólóban pózerkednek nap mint nap.
A „független sajtó” – ezt a művésznevet használja a szodomita propaganda – háza táján most nagy a sírás-rívás. A mártíromkodás és az áldozati póz soha nem látott méreteket ölt. Pedig csak azt kellene megmutatniuk, honnan jön a pénz. Az egyszeri járókelő még rosszra is gondolhat – sőt, egyenesen sumákolást is feltételezhet –, ha azt látja, hogy az áruház kijáratánál valaki pánikszerű kapkodásba és méltatlankodásba kezd, amikor észreveszi, hogy felszerelték az áruvédelmi kaput, míg mások tudomást sem véve róla, teljes magabiztossággal sétálnak ki azon. Akkor valami csak van.
Van hát! Itt, kérem, diktatúra honol. Nem is akármilyen: lemaradt diktatúra. Úgy értem, van még hova fejlődnie, ha olyan olajozottan működő kíván lenni, mint például az Egyesült Államokban, ahol a 444 (666) meg Ács Dani most nem azon idegeskedne, hogy meg kell mutatni a bukszát, hanem azon, hogy mi lesz holnap az ebéd, és mennyire lesz fickós az examerikai futballista cellatárs, akit a többiek csak úgy hívnak a háta mögött: Mr. Farönk. Már akiket altatott már előzőleg a mellén.
Amerikában ugyanis a FARA-törvény (Foreign Agents Registration Act) lehetővé teszi, hogy vizsgálják:
Ha valaki más ország érdekében végez politikai tevékenységet anélkül, hogy ezt bejelentené a hatóságoknak, bűncselekményt követ el.
Ha szándékosan és megtévesztően jár el, pedig akár öt év börtön és pénzbüntetés is kiszabható.
Ugyan nem állítom tényszerűen, hogy a 444 esetleg más országok titkosszolgálataitól kapott volna meg olyan jelentéseket és dokumentumokat, amelyek más úton nem kerülhettek volna hozzá (az a bizonyos kézremegős dokumentumlengetés – hogy csak egyet említsek) –, de azt kijelenthetem, hogy ott most lenne mit megmagyarázniuk.
A példaként emlegetett demokráciák közül Németországot se felejtsük ki – oda is sokat kell még nőni. Ők például megoldották, hogy ne legyen szekértáborokra szakadt sajtó, mint nálunk: ott szodomita propaganda van, oszt’ jó napot! Persze néha a bátrabb civilek próbálnak Facebookon vagy itt-ott kicsit kilógni a sorból, de akkor meg Ein, zwei, Polizei! lesz a nóta vége. Szóval a mi diktatúránk még nagyon gyerekcipőben jár.
Engedjék meg nekem, hogy itt vessek közbe egy példát: a Majka nevű forradalmár esetét, aki úgy tudja, hogy itthon kiesnek az ablakon, akik kritizálják a kormányt. De azért ebben a nagy diktatúrában a cége csak keresett 783 millió forintot. És ez csak a tavalyi év! Az idei számokat még nem ismerjük – ahogy a cukrásztól bevasalt tízezer forint sincs még benne. (Utóbbi irónia, mielőtt engem is feljelent a fóti Navalnij.) Közbevetés véget ért, zárójel bezár.
De egyszersmind ne legyünk rosszhiszeműek. Lehet, hogy nem úgy van az, ahogy látszik, hanem csak pechesek a fiúk, lányok és egyebek. Lehet, hogy csak a véletlen abszurd játéka, hogy némely „független” újságírót már kamerák előtt is név szerint üdvözöl a CIA. Mint ahogy az is előfordulhat, hogy bizonyos dokumentumokat rendre a Margit körúti 444 felé fúj a szél – pláne, ha ott is, meg a CIA-nál is nyitva van az ablak, és kereszthuzat van.
Lehet, hogy a szabad, független sajtó munkatársai tök véletlenül mindig csak professzorokba, meg esztétákba futottak bele a migrációs válság idején, míg a nyugati párhuzamos társadalmak kialakulásáról meg azért nem tudtak, mert épp a nagy tiszteletű Louis Farrakhan tartott beszédet a tévében, ezért a No-Go zóna átmenetileg kihalt.
Ne foglalkozzunk azokkal a hangokkal, akik azt állítják, hogy épp az volt a dolguk, hogy egy hazug és torz képet alakítsanak ki a nyugati társadalmakról – ahogy elvtársaik is teszik a teljes Nyugaton, részegységekre lebontva, ahogy bábelista nagyuraik megálmodták a sátáni sakktábla felett. Ilyen nincs. Ez mese.
Természetesen az is csak a véletlen műve lehet, hogy Zelenszkij elnök úr előbb a stúdióban, majd az ukrán elnöki hivatalban is megkapta Ukrajna igazságos, bölcs és egyben tévedhetetlen szerepét, aki nem tud hibázni. Ez spontán. Mint a Netflix által gyártott – majdnem propagandát mondtam – dokumentumfilm, ahol az elnök úr olyan közvetlen, hogy a metróban ad interjút, ahol ötpercenként, de két órán át újabb metrókocsi száguld el a háttérben – mit ad Isten – ugyanazokkal az utasokkal.
Szintén a véletlen műve lehet, hogy a máskor oly éles szemű Ács Dani meg a többi „szabad” nem akarták meglátni a másfél ásónyom széles horogkeresztet az azovos hősök testére tetoválva, vagy a gyomron rugdosott civileket, akiket derék példakép ukránjaink olyan kisbuszokba tuszkoltak, amikről a Mónika Show pitbullja és Vámpír Ági csak álmodozhatnak.
Itt is figyelmen kívül kell hagyni azokat a hangokat, akik bárminemű narratívát vagy tudatipari agymosást említenek. Hazudnak.
Mint ahogy azok is hazudnak, akik szóvá teszik, hogy ennek a „szabad” művésznevű szodomita propagandának valahogy mindig épp ugyanaz a véleménye, mint az amerikai demokratáknak és azok brüsszeli hűbéreseinek. De valahogy mindig. Nem kel úgy fel nap, hogy ne Magyarország legyen a legrosszabb, legszégyenletesebb ország; hogy ne mindig mások – legtöbbször ócska, korrupt csődtömegek – előtt kelljen hajbókolnunk; hogy ne mindig ugyanazt az élet- és istenellenes szart kelljen olvasnunk és tolerálnunk, amit nagy függetlenségükben és elfajzottságukban pihenés nélkül tolnak, miközben Szabó Tímea már vissza sem utasítja a vádakat, hanem egy „és akkor mi van?” pecséttel névre veszi azokat.
Na most mi mást lehetne hát a megszeppent szodomita propagandának mondani?
Ne félj, kicsi Ács Dani,
ne félj, kicsi szodomita propaganda –
mutasd a tenyered!
