Közlemény-kutatás

Ha a választásokat minden alkalommal a választások előtti évben tartanák, biztosan sikerülne a kormányváltás. Ennél is jobb ötlet: szavazás helyett döntsön az a választások eredményéről az, hogy milyen szám jut eszébe éppen Hann Endrének. Az se baj, ha a végösszegből nem jön ki a 100 százalék, a fennmaradó/plusz székeket megkapja a Tisza.

Nekik nagyjából ez lenne a demokrácia. Ezt tudjuk. De ez önmagában nem magyarázza, hogy úgymond „tét nélkül” miért mondanak be mindig olyan számokat, amelyek a valóságtól abszolút elrugaszkodottak. Két lehetőség adódik: vagy nagyon nem értenek a szakmájukhoz (akkor minek kérik fel őket folyton az ellenzéki pártok?), vagy szándékosan torzítanak. Ezt fogalmazta meg a korábban citált Hann Endre úgy, hogy a 2022-es kampányban néha „öncenzúrát gyakorolt” mérési eredményeik közlésében. Érdekelne, hogy akkor végül is kit akart becsapni? A megbízóit, vagy a választóit?

Arra választ a következő példa sem fog adni, hogy tehetségtelen, vagy megtévesztő-e inkább a baloldali intézetek mérési gyakorlata, de az alapvető helyzetet jól fogja szemléltetni.

Tavaly év végén a Republikon közzétett egy éves pártpreferencia összesítőt, amelynek a lényege, hogy idővonalon ábrázolják az egyes pártok támogatottságát hónapokra bontva. Ennek az adatsornak van egy biztos pártválasztókra bontott kimutatása is. Azt mondanom sem kell, hogy a görbe szerint a Fidesz egész évben borzasztó népszerűtlen volt (a Republikon szerint), de valahogy éppen az EP- választásokkor pont volt egy kiugrás, ami után (a Republikon szerint) megint borzasztóan népszerűtlen lett a Fidesz. Persze, elüthetjük ezt azzal, hogy biztos tévedtek. Csak az a furcsa a kutatásban, hogy bár az EP-választásokon listás arányos választás van, tehát egyértelműen kifejezhető százalékosan egy-egy párt támogatottsága, ezt a Republikonnak még az eredmények ismeretében(!) sem sikerült eltalálnia: a Fideszt alul, a Tiszát felül „mérték” utólag a valós választási eredményekhez képest a választások idejére vonatkozó adataikban.

Miért jó ez bárkinek is? Innen egészen szabadon szárnyalhat a fantáziánk. Lehet ez egy teljesítési igazolás a külföldi tartótisztek felé, miszerint „látjátok, nyerésbe vagyunk, kéne még egy kis dollár”. De a legkézenfekvőbb talán az, hogy mobilizációs ereje lehet annak, hogy az ellenzéki táborban lehet mutogatni, hogy milyen erős az éppen aktuális jelölt. Az ebbéli csalódás következménye lesz majd az ellenzéki szavazó default programra való visszaállása, ami a következő lépcsőkből áll:

1. Ha Orbán nyer, külföldre menekülök.
2. Orbán nyert, mert Raskó rosszul számolta meg hány nyugger hal meg a választásokig.
3. Most aztán végleg megszünteti a demokráciákat meg a jogállamokat az Orbán.
4. Dühös vagyok, mert nem lettem pártfunkcionárius az azóta szétesett Tisza Pártban (a pártnév behelyettesíthető az éppen aktuális ellenzéki összefogás nevével).
5. Csalódott vagyok, erről az Orbán tehet.
6. Ezzel eltellett négy év, a ciklus újraindul.

Mondhatni az úri prájdozó közönséget. Azt a néhány 10 vagy néhány 100 ezer embert, aki egy politikailag belterjes közegben valóban úgy érezheti, hogy a többséget képviseli, hiszen minden ismerőse ugyanazt képviseli. A belpestinek nevezett kozmopolita-liberális értelmiség azonban csak egy a számtalan politikai szubkultúra közül Magyarországon, és bár hangerejét tekintve valóban erősnek tűnik, de számossága önmagában kevés, legfeljebb 4-5 százezer embert jelenthet, akikhez csatlakoznak az egyéb okokból (csalódottság, gazdasági helyzet, ellenzéki sajtóbuborékban ragadt, stb) kormányellenes szavazók. 

Ebben a politikailag nagyon homogén csoportosulásban joggal alakul ki az a percepció, hogy ők a többség, hiszen fizikailag nem, vagy csak apolitikus keretek között érintkeznek olyanokkal, akik máshogy gondolkodnak a világról. Ha pedig mindenki, akit ismerek, ellenzéki, azokról pedig, akiket nem ismerek, a közvélemény-kutatók azt mondják, hogy az ellenzéket támogatják, joggal hiszi azt az adott szubkultúra tagja, hogy valóban a többséget képviseli. Az ilyen mentális állapotba lavírozott közösséget pedig könnyen fanatizálja, ha „tudományos kutatásokkal megerősített” hiedelmei ledőlnek egy-egy választás során.

És ha esetleg érintett is olvassa e sorokat, és azt gondolná, hogy mindez kitaláció, annak figyelmébe ajánlom Mérő László 2022-es beszámolóját arról, hogy mit tapasztalt, amikor a szubkultúrából kimerészkedve egy másik közegbe, Sárazsadányba csöppent szavazatszámlálóként. 

És amíg a baloldali közvélemény-kutatók és think tankek kísérletet sem tesznek arra, hogy valós ismeretekkel ruházzák fel az aktuális ellenzéket Magyarországról, addig nem számíthatunk arra, hogy ezek az erők bármit is tudnának (ha egyáltalán akarnának) képviselni a magyar érdekekből. Addig pedig ezek a cégek is csak a pártok, és az őket finanszírozó hálózat közlemény rovatai lesznek.