Aki nem tisztel semmit és senkit, az értelemszerűen magát sem tiszteli
Valamikor a nyolcvanas évek elején, a gimiben, valamelyik ünnepe végén a tanuló ifjúság, az igazgatónő felszólításra elénekelte a Himnuszt. Mi, akik a terem végében tartózkodtunk (előrelátóan a kijárat közelében), miután mérsékelten érdeklődtünk az ünnepség tárgya iránt, úgy gondoltuk, hogy az ünnepség a Himnusz éneklésével már nyilvánvalóan oszlik, és mi még így időben, sorbaállás nélkül vehetjük meg az iskolatejünket a büfében.
Tehát még bőven a Himnusz első versszaka alatt elkezdik az oldalazó mozgást a kijárat felé. Az egyik nemzeti érzelmű tanerő azonban hátulról felügyelte a motiválatlan gyermekek könnyen megjósolható fegyelmezettségét. Grabancon kapott bennünket, az egyikünket valóban, szó szerint is, és leteremtett bennünket, hogy merünk mi elszivárogni a Himnusz közös éneklése alatt, amikor elvileg vigyázva kellene állnunk és minimum nekik is tátognunk kellene?
Miért volt neki annyira fontos a "Himnusz"?
A felháborodása valóságosnak tűnt, pedig nem olyannak ismertük, aki különösebben elvárta a formális fegyelmezettséget, mégis jól viseltük magunkat a jelenlétében, mert ugyan nem is tanított bennünket, mégis volt benne még a folyosói ismeretség alapján is valami pozitív értelemben vett “tanári”.
Kénytelek voltunk tehát vigyázban végigállni a hátralévő 116 másodpercet. Bennem azonban megmaradt a történet, mert akkor és ott nem értettem meg, miről is van szó, és nem szeretem azokat a helyzeteket, ahol nem értem embertársaim, különösen tekintélyszemélyek viselkedését. Évekkel később jöttem csak rá, hogy a diktatúra igazi puhulása után, amikor még sokakban élt a kommunista terror eleven emléke, hisz csak húsz éve értek véget az 1956 utáni megtorlások, talán csak a Himnusz és a Szózat eléneklése volt az egyetlen olyan ünnepélyes aktus, amely igazán a magyar nemzeti érzelmekről szólt. Az iskolánk igazgatója egy igazi rendes elvhű kommunista volt, de az intézmény mindennapjaiban ez nem érződött (a becsületére legyen mondva), sőt pár olyan tanár is előfordult ott, akiről első közelítésben is tudható lett volna, ha minket ez akkor érdekelt volna, hogy nem a rezsim elkötelezett hívei.
Sok évvel később értettem csak meg a Tanár úr felháborodását, ő nyilván egy olyan családból jött, ahol még voltak feltétel nélkül tisztelt értékek, rítusok, ünnepek, emberek, műalkotások. A Himnusz közös eléneklése nyilvánvalóan az egyik első ezek sorában, amellyel mindent kifejezünk, amit 1989 előtt nem lehetett kimondani és amely azóta is az összes féreg liberális gúnyolódásának tárgya. Ezt akarta nekünk megtanítani, nem a kamaszok természetes menekülési reflexével volt baja.
Ösztönös liberális vagyok, talán még most is, eltartott egy darabig, amíg megértettem, nagyjából 1992-ig, hogy a liberalizmusnak már akkor is létező minden tekintélyt lerombolni akaró formája (mára kiderült, hogy más nincs is neki) mindent le akar pusztítani végleg, amit tisztelni lehet.
Tisztelet nélkül nem lehet élni. Túlzásba is lehet esni, ebben az összefüggésben persze minden tekintély kétségbe vonható bizonyos életkorokban, de ha valaki nem találja meg a saját tekintélyeit, akiket tisztelhet és csak magukért rajongó álértelmiségiek szavaira figyel, vagyis nem is találja meg a fennköltséget, a tisztelhetőt, a számára is elfogadható tekintélyeket a világban és a saját életében, az szükségszerűen a semmibe zuhan. De ha már nem, akkor legalább annyi udvariasság lehetne bennük, hogy nem gyalázzák a másoknak fontos értékeket. De nincs ennyi udvariasság bennük, egy részükben azért, mert a csökevényes agyukkal összetévesztik a polgárpukkasztást a művészettel és az agresszív bunkót a művésszel, más részükben pedig azért, mert egyetlen örömük z szerencsétlen életükben, ha másokat megbánthatnak.
Az az “énekes” leány, aki a nemzeti ünnepen a Himnuszt gyalázta meg, nyilván az első kategóriába tartozik, de ha nem kezd el sürgősen gondolkodni, akkor könnyen a másodikban találhatja magát. Arról a vicces kis részlettől nem eltekintve, hogy bármely magát művésznek képzelő szerencsétlen “művészi szabadságát” értékként milyen vehemenciával védik azok, akiknek sem értelmiségiként, sem művészként nem volt soha egyetlen eredeti gondolatuk sem, tehát sohasem voltak képesek azzal a híres művészi, gondolati szabadsággal élni.
Tudják, van az a híres graffiti, ami nagyjából így szól:
liberális értelmiségiek azok, akik szerint a gondolatok fontosabbak az értékeknél, történetesen mindig a saját gondolataik, történetesen mindig mások értékeinél.
Nem tudok mást mondani fiatal felebarátaimnak, a korral járó érzelmeiket, indulataikat megértem, de a gondolkodás hiánya nem megbocsátható. Aki nem tisztel senkit és semmit, annak a világtól is ez adatik végül. A Himnusz talán csak lehet a közös tiszteletünk tárgya.
