Akik egy jó világ helyett tökéleteset akarnak

A tökéletes világ fanatikus hívei számára ezért gyűlöletes a kereszténység, mert annak az egyik legfontosabb filozófiai üzenete az ember szükségszerű tökéletlenségéről szól. És a hibáink, a tévedéseink, a tökéletességünk látványos hiánya tesz minket igazán emberivé. Ha tökéletesek lennénk, akkor istenek lennénk, pontosabban az egy igaz isten. Az európai civilizáció totális tökéletességet, mint ígéretet bevető ideológiái, a marxizmus, amelyből egyenes ív vezet a jelenleg leginkább liberalizmusnak nevezett, még őrültebb ideológiáig, még csak nem is a nagybetűs “Embert” állította a világ közepére egyetlen istenként, hanem minden “jóembert” egyenként szédít meg a tökéletes isteni lét ígéretével. Még a “régi görögök” is úgy gondolták, hogy az emberekre hasonlító isteneik is tökéletlenek, mert azért hasonlítanak az emberekre.

A tökéletesség ígéretében való hit örök kárhozatra ítél

Bármennyire is ellentmondásosnak hat, a karácsony csodája, ígérete, a megváltás szükségessége és lehetősége is olvasható úgy, hogy az nem más, mint szembenézés a saját esendőségünkkel. A csoda éppen az, hogy ennek ellenére mégis lehetséges a csoda tökéletessége felé tekintenünk. Aztán azok találnak is megváltást, szeretetet, örömöt, barátságot, családot, akik beérik ezzel és nem akarják megváltani a világot. A közhelyként használt mondás csak kimondja a nyilvánvalót, a világot nem lehet emberi erővel megváltani, nincs evilági tökéletesség.

A poszt posztmodern európai kultúra, a liberalizmus, a woke manapság nem jelent mást, és tényleg semmi mást, mint a kereszténység tagadását. A XX. század végének és a XXI. század első negyedének mesterségesen szított közhangulata a teljes szekularizáció, amely persze csak a kereszténység kitaszítását jelenti, a vérségi kötelékek, a család jelentőségének teljes megtagadása, sőt, minden rossz legfőbb forrásaként történő megnevezése, és persze a tökéletes emberi létezés lehetőségének ígérete szinte teljesen elvette tőlünk a teljes kultúránkat, a teljes világunkat. Milyen világ az, amelyben az ember, a nő és férfi legfontosabb tulajdonsága nem a szülővé válás lehetősége, hanem a magányos “önmegvalósítás”. Európában és az USA nagyvárosaiban az önmegvalósítás a művészet szinonimája lett, nem is valamilyen konkrét tehetséget kell kihasználni és fejleszteni, hanem csakis egyedül a szabadnak kell lenni, mert a szabadság is egyet jelent ma már a művészettel és az önmegvalósítással. Azt a kérdést pedig fel sem lehet tenni, hogy a különböző (pszicho)terápiákkal szegélyezett egyediség, amelyet a kék haj és az orrkarika tömeges egyformasága fejez ki leginkább, vajon boldoggá tesz-e bárkit is. Miközben látszik, hogy a világot tökéletesíteni kívánó embertársaink legfőbb hajtóereje a depresszió, hogy egyszerűen még átlagosan sem képesek érezni magukat, az önmegvalósító és szabad életükben.

Úgy, ahogy mi, egyszerűen nem akarják jól érezni magukat, másképp meg nem tudják. Ezeknek az embereknek tehertétel a családjuk, veszekedések és konfliktusok összességeként írják le a karácsonyt, mert szerintük nem éri meg energiát fektetni az ünneplésbe, a jó megélésébe, a közösen eltöltött feltétel nélküli szeretet valóságába. Mennyire különös, hogy azok gondolják ezt, akik ideológiájának a legközepén az “elfogadás” fogalma áll. Persze ez az “elfogadás” nem jelent mást számukra, mint a saját tökéletességük bizonyosságát. És nem értik, hogy mi miért nem akarunk olyan üresek lenni mint ők.

A közösségi média pedig lehetővé teszi, hogy ezt sokféleképpen nyilvánosságra is hozzák, beszennyezve a saját rosszkedvükkel a világot. A rosszakarat hatalmas erő, nézzük meg mivé is tette az európai világot mindannak a szisztematikus tagadása, amelyben mi azért jól tudtuk érezni magunkat. A karácsony sokaknak már nem vallási ünnep, sokaknak már családi ünnep sem, és sokaknak már nem is ünnep. De ha itt a mi világunkban a karácsony nem ünnep többé, akkor már ünnepek sem lesznek többé.