Venezuela bebizonyította, hogy a liberális demokraták megsemmisítik magukat

Orbán Viktor 2014-ben arról beszélt a Tusványoson, hogy az általa elképzelt politikai rendszer az illiberális demokrácia, neve ellenére nem a (klasszikus) liberalizmus értékeinek tagadására épül, hanem arra a pragmatikus megállapításra, hogy az államszervezésnek nem ideológiai, hanem racionális alapokon kell alapulnia. Ezzel a miniszterelnök egy évvel a mindent felforgató migrációs válság előtt– és a ma is dúló ukrajnai háború alapjául szolgáló krími invázió évében– meghatározta azt az alapvető államszervezési hibát, ami az Európai Unió 10 év alatt lezajlott zülléséhez vezetett.

Nevezetesen arról van szó, hogy az euroatlanti világ vezetői a politikát és–ami talán ennél is fontosabb– diplomáciát is tendenciózusan ideológiai síkra terelték át, bármiféle tekintet nélkül a geopolitikai realitásokra– lásd orosz energiahordozókról leválás zseniális ötlete. Ezzel az egyetlen döntéssel ugyanis többet ártott magának- és Trump szempontjából nem mellesleg- az Egyesült Államoknak, mint bármilyen más ámokfutással, amit az elmúlt 20 évben sikerült művelnie a brüsszeli elitnek.

Az orosz energiahordozókról való leválással ugyanis nemcsak az a baj, hogy az unió ipara alól kirúgták az olcsó energiahordozókat, hanem az, hogy ezzel utat nyitottak az orosz-kínai energetikai kooperáció fellendítéséhez, ami megadta Kínának azt, amivel már rövid távon Amerika ellenpólusává válhat: a nyomott árú energiahordozókat, elsősorban olajat, amire a hadsereg mobilizációs képességeinek növelése miatt volt szüksége.

Kína egészen az Oroszország elleni szankciós rezsim bevezetéséig egy jelentős dilemmával szembesült, ha hatalmi szférájának kiterjesztésén gondolkodott. Ez az úgynevezett Malakka-dilemma, amelynek lényege, hogy Kína bár erős hadsereggel, komoly technikai arzenállal rendelkezik, de olajimportja jelentős részben a Malakka-szorostól függ, amelyet ha elzár a nemzetközi közösség (praktikusan a NATO vagy az Egyesült Államok), úgy a kínai néphadsereg (PLA) hosszabb távon- amerikai elemzések szerint 120 napnál tovább- képtelenek fenntartani a teljes körű mozgósítást. Ez, látva Putyin igencsak kínkeserves offenzíváját Ukrajnában, meglehetősen rövid időnek tűnik. Például Tajvan megszállásához.

Ezt a dilemmát oldja fel az a megállapodás, amelyet Hszi Csin-ping kínai, és Vlagyimir Putyin orosz elnökök kötöttek a teljes körű háború kitörését követően, és amelynek lényege, hogy Oroszország Kína felé épít ki szénhidrogén szállítási kapacitásokat, hogy pótolja a kieső európai piacokat. Röviden: Putyin megoldotta a Malakka-dilemmát, amit a már az első kormányzása idején is Kínára fókuszáló Trump nagyon nem szeretett volna.

Ennél is pontosabb megfogalmazás lenne azt állítani, hogy az európai balliberális elit holdkóros külpolitikája, és kizárólag ideológiai alapokon nyugvó geopolitikai döntései vezettek odáig, hogy elindulhatott Kína az egypólusú világrend kétpólusúvá tételének útján. Ennek mentén pedig már nemcsak gazdasági, de konkrét katonai fenyegetést is jelentsen- és ebből a fenyegetésből kifolyólag paradox módon a liberális demokraták hibás döntéseinek sorozata tette elavulttá a békeidőben is döcögő liberális demokráciát.

Trump megunta a "liberális demokrácia vergődését"?

Ebből az átideologizált tobzódásból lett elege Trumpnak, meg az amerikai választók bő felének. A politikai közigény a liberális ideapuffogtatás helyett az erődemonstráció, ha úgy tetszik a hatékonyságelvű politizálás felé fordult. Ennek megnyilatkozása a venezuelai beavatkozás is: latolgathatjuk, hogy ez jogállami volt-e, vagy sem, mindenképp hatékony volt.

Vagyis: míg Európa szankciós mechanizmusokkal és a szabályozó jogszabályok szabályozásával bíbelődik, Trump- érzékelve a korszellemet, és a bipoláris világrendből adódó potenciális biztonságpolitikai fenyegetést- egészen egyszerűen eldöntötte, hogy feltámasztja a Fukuyama által elhantolt történelmet, a nemzetközi kapcsolatokba pedig visszahozza az onnan rég kiveszett tárgyalás-következetesség kettőst. Azaz tárgyalunk, és ha nincs eredmény, cselekszünk. A biztonságpolitikailag éppen szükséges lépés pedig egy ilyen kiélezett helyzetben az amerikai kontinens potenciálisan második legfontosabb országának, Venezuelának a stabilizálása volt. Kérdés, hogy ez a klasszikus liberális demokrata mércével mennyire volt jogszerű.

Ahogy a kor jogállami normái között a nürnbergi felelősségre vonás mikéntje is kihívást jelentett. Erre a Radbruch-formula hozott feloldást, amely a venezuelai beavatkozás érveléséhez hasonlóan pragmatikus volt. Míg a náci funkcionáriusok azzal védekeztek, hogy ők a Német Birodalom jogrendje szerint jártak el, mikor megsemmisítő táborokba zárták az éppen kijelölt népcsoportokat, így nem tettek papíron törvénytelen dolgot a tömeggyilkosságokkal, a Radbruch-formula jogi kiskaput talált a főbűnösök megbüntetéséhez mondván, ha egy jogszabály ütközik a józan ésszel és az általános igazságérzettel, az érvénytelen. Nagy Sándor sem bíbelődött sokat a gordiuszi csomóval, egyszerűen átvágta azt a kardjával, és elérte a célját. Ugyanígy Trump is egy hatékony, tulajdonképpen egyszerű megoldást talált arra a dilemmára, hogy a nemzetközi jog ellenében, de Venezuela törvényeinek elvben megfelelően működő Maduro elnököt elfogta. Erről a politikai hatékonyságról, erről a globális átalakulásról, és a liberális demokrácia ilyetén teljes értelmetlenségéről, valamint a nyugat-európai politikai elit nyünnyögésének hiábavalóságáról beszélt Orbán Viktor bő 11 évvel ezelőtt.