Ki a hibás? Igaza van-e Ferencz Orsolyának?

Orsolya tudását, felkészültségét, s nem utolsósorban elkötelezettségét, hazaszeretetét mélységesen tisztelem. Őt magát a barátomnak tartom – remélem, ő ugyanígy érez.

A vasárnapi választási vereséget követően másnapi Facebook-videójában erőteljesen fogalmazott a felelősök tekintetében. Név nélkül ugyan, de megszólította azokat, akik semmifajta elköteleződéssel, meggyőződés és elvek nélkül, pusztán számításból, érdekből csapódtak a jobboldal mellé, és a politikai sikerek farvizén hajózva gazdasági előnyöket szereztek maguknak. És kérkedtek is privilegizált helyzetükkel. Azt már én teszem hozzá, hogy egy részük az utolsó napokban, nyilván látva a közeledő jéghegyet, gyorsan át is állt Román Péter oldalára.

Nem, nem elírás. Magyar Péter is egy áruló (ezért „Román” Péter), aki – jó ütemérzékkel, ez kétségtelen – átállt a globalisták oldalára. Nyilván nem egyszer csak így ébredt egyik reggel; ki volt ez találva. A mi mostani románjaink, Magyartól Ruszin-Szendi Romuluszon át Waberer Györgyig (meg persze az utolsó napokban „véletlenül” felbukkant, jól megszerkesztett videókban kitálaló „hősök”) és a románok között az a különbség, hogy utóbbiak mindig úgy álltak át, hogy a népüknek jó legyen. Mi még árulókból is a legalját kaptuk, mint anno kommunistákból.

No, de visszatérve Ferencz Orsolya videójára. „Amire nincs igény, az a megmagyarázhatatlan mesés gazdagodás, a nepotizmus, a kontraszelektált megélhetési karrierjobboldaliak tucatjai, falkái. Tőlük igenis el kell végre búcsúznunk.” – mondja. Olyannyira egyetértek, hogy ezt már több, mint egy évvel ezelőtt, 2024 decemberében én is megírtam a Pesti Srácokon.

Ti. hogy Magyar Péter nem az egyetlen „időzített bomba” a pártban. A pénz- és hatalomvágyó akarnokok, az elvtelen (és bármikor átállni képes) karrieristák, a „sikermellényes” zsúrpubik és hasonlók régóta köztünk voltak, nem csak beszédtémaként, hanem hús-vér valójukban. Amikor a cikkem megjelent, az ellenzéki propagandamédia rögtön találgatni kezdett, hogy vajon ki adott nekem kilövési engedélyt, és kire, hogy ezt meg mertem írni. Magukból indulnak ki. Ahogy náluk működnek a dolgok. Én viszont senkitől nem kaptam – nem is kértem – semmiféle engedélyt. És az írásomnak sem kellett semmilyen cenzúrabizottságon átmennie. Egyszerűen leírtam, amit gondoltam, láttam. Úgy tűnik, nem sok foganatja volt. Amit persze megértek; ki vagyok én, hogy stratégiai figyelmeztetéseket adjak a kormánypártnak. Hogy olyan emberek vannak köztünk, akik – akár újabb Magyarpéterekként – bármikor elárulhatják a politikai közösségünket némi politikai – vagy gazdasági – haszonért.

És hát még csak árulást sem kellett végrehajtaniuk; kifelé mutatott kivagyiságukkal, táboron belüli felsőbbrendűsködésükkel valóban „kivágták a biztosítékot” sokaknál. Erre valóban nem volt. A választók körében pláne – sőt, ők piszkálták fel a választók egy részének dühét, majd táplálták a gyűlöletét, ami aztán az egész kormányoldalra ráhullott. Persze, hergelték is őket az ellenfeleink. Messze nem volt annyi, és olyan mértékű kivagyiság, magamutogatás, „luxizás”, mint amennyivel naponta telehazudták a propagandasajtót. De sajnos ettől még volt. És néhány valós, indokolatlan luxusautós-jachtos jelenet jól megalapozta az ellenségnek a terepet a zebrázáshoz és egyéb városi legendák kreálásához. Nyilván akkor is kitalálnak sztorikat, ha valójában nincsenek, de ha vannak is, akkor még könnyebb dolguk van ezekre még rátromfolni.

De etettük az ellenségeinket is. Akik aztán vagy átálltak látványosan, vagy nem. Lehet, hogy csak jókat röhögtek a markukba, köszönték szépen, eltették a lóvét, és szidták, vagy csak csendben szabotálták a kormányt. Rájuk meg nekünk nem volt igényünk.

Volt viszont igény az olyanokra, akik szívüket-lelküket beletették az ügybe, és vasárnap este „hússzor meghaltak a Bálnában”. De „meghaltak” már előtte is hónapokon át. És sok esetben messze nem a megérdemelt elismerést kapták. És a nagy részük csendben tette a dolgát, nem sértődött meg, ha mások nagy ívben beelőzték őket – csak mert jobban feküdtek valakinél a miniszterelnök szűkebb környezetében. Ha valaki kíváncsi konkrét példá(k)ra, egyszer majd valahol, valamikor szívesen elmesélem...

És egy idő után sajnos nem csak a médiában, de a gazdasági holdudvarban is egyre belterjesebbé vált minden, egyre kevesebben kaptak lehetőséget, egyre szűkebb körben lettek leosztva a megrendelések, egyre kevesebben érezték úgy, hogy valóban részei egy közös nemzeti projektnek; és vált egyre inkább szitokszóvá a NER, lettek egyre többen frusztráltak és dühösek.

Teljesen világos, mint ahogy azt már a fentebb linkelt cikkben, közel másfél éve megírtam, hogy nem várható el a miniszterelnöktől, hogy személyesen őrködjön, ellenőrizzen mindenkit a holdudvarban, hogy valóban elkötelezett-e, kellően szerény-e, nem kérkedik-e, stb. Főleg miután ennyire kinyílt a pálya Orbán Viktor számára a nemzetközi politikában. Nem csoda, hogy nem maradt ideje, energiája számos itthoni dologra, és rábízta másokra, hogy oldják meg, tartsanak rendet. Hát, nem mindenben sikerült...

Az önvizsgálat nagyon fontos. Enélkül sosincs előrelépés, újjáépítés. És mivel az ember belülről nem mindig látja meg, amit meg kellene, fel is kell hívnunk egymás figyelmét. A legkevésbé sem szeretném azonban mindezt önostorozásba, a saját oldalunkon történő bűnbakkeresésbe, pláne nem áldozathibáztatásba átvinni. Vitán felül egy nagyon aljas (ugyanakkor nagyon ügyes) ellenféltől kaptunk ki, aki a legalantasabb ösztönökre hatva hergelte föl választópolgárok millióit. De meg tudta csinálni. És az a helyzet, hogy meg is teheti. Ilyen ez a box. Pláne a ketrecharc, vagy az MMA. Nem választjuk meg sem az ellenfelet, sem azt, hogy milyen techniká(ka)t használ. Bármilyet is, nem lehetünk vele szemben védtelenek. Pláne nem szabad még külön lehetőséget is adni neki, hogy a technikáját még sikeresebben alkalmazza rajtunk, mert tálcán kínáljuk neki a hibákat.

Tudom, utólag baromi könnyű okosnak lenni. (Némi mentségemre szólhat, hogy már másfél éve voltam, ha nem is okos, de elővigyázatos.) De nem kerülhetjük meg ezeket a kérdéseket. Hogy miért kellett nekünk ellenségeket etetni, a táboron belül egyeseket messze érdemeiken és/vagy képességeiken felül jutalmazni, „sztárolni”, míg másokat nem mindig kellően megbecsülni. És miért kellett ezt még egyszer megcsinálni, 2002 után ismét. És így harmadszor is belefutva egy kiábrándító vereségbe a jobboldalon. Annyival rosszabb csak ez most, hogy a 94-es vereség ugyan hasonlóan nagy volt, de számítottunk rá, a 2002-es messze nem volt ekkora, de teljesen váratlan és letaglózó volt. A mostani zakó hatalmas is, és nem is számítottunk rá. Legalábbis mi, „gyalogok” a pályán nem; de volt, aki igen. (Ez utóbbi már egy másik kérdés, amit most nem is nyitnék ki...)

Őszintén remélem, hogy Orbán Viktor nem lép hátra, mert szükségünk van rá. De azt is megértem, ha rottyon van. Ekkora meló, 16 évnyi küzdelem, ilyen világraszóló eredmények után a legkevésbé sem azt érdemli, amit most kap a globalista gazemberektől és itthoni csatlósaiktól. Nem csak személyében. Hanem abban, ahogy már most világossá teszik, hogy mindent be akarnak szántani, amit létrehozott, ami azt mutatja, hogy az ő rendszere, az ő elképzelései igenis működőképesek, és a világ számára is példaként szolgálhatnak. „A múltat végképp eltörölni” – a kommunisták jelszava nem változott. És igazából a kommunisták sem. Csak máshogy nevezik magukat.

Akiket ide evett a fene közülük, az most mind elhagyja a süllyedő hajót. De ettől könnyebb is lesz, és nem süllyed el. És amikor majd újra magasan úszik a hajónk vízen, és érkezik menetrendszerűen a következő elvtelen karrierista, hogy felkapaszkodjon, akkor lökjük be a vízbe. És lökjük utána a kivagyi magamutogatókat is.