Egy diktatúra végnapjai
Fotó: Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán
Magyarország nagyhatalmi szerepének megszűnése óta – immár pontosan ötszáz éve – folyamatosan nála erősebb birodalmak ütközőterében helyezkedik el. Ez az állandó kiszolgáltatottság és fenyegetettségérzet mély nyomot hagyott a nemzeti karakteren: a magyar történelem egyik visszatérő mintája az alkalmazkodás és az ügyes egyensúlyozás a vetélkedő hatalmak között(és persze a szuverenitás megőzése). Ugyanakkor újra és újra megfogalmazódott az a belső meggyőződés is, hogy minden külső nyomás ellenére a magyar nép alapvetően a szabadságot választja. Ezek a kívülről érkező erők testesítik meg azt a „balsorsot”, amelyről a Himnusz is beszél: olyan hatalmakat, amelyek egykor és ma is a magyar nép felé kívánna kerekedni. Én- és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül- szeretem kommunistáknak hívni őket. De valójában ők még ehhez is túl cinikuska: ezek nihilista senkiházik, akik rajtunk nyerészkedve akarnak hatalmat szerezni.
A forradalmaink nem tűntek el, csupán átalakultak. A küzdelmek már nem klasszikus diktatúrák ellen zajlanak, és nem egyetlen ideológia vagy távoli uralkodó közvetlen elnyomása ellen irányulnak. A kérdés azonban továbbra is fennáll: valóban megszűntek ezek a problémák, vagy csak más formában térnek vissza? A jogállamiság, a képviselet és az igazságszolgáltatás kérdései ma is viták tárgyát képezik, különösen akkor, amikor egyes döntések vagy szankciók a nemzeti szuverenitás és a belső biztonság kérdéseivel ütköznek.
Gyakran akarták elvenni tőlünk a szuverenitást
A katonai és biztonságpolitikai dilemmák szintén új köntösben jelennek meg. A történelem során a magyar törekvéseket gyakran törték le külső erők – sokszor éppen az orosz hatalom. A jelen helyzet különössége, hogy miközben közvetlen katonai jelenlét nincs, mégis felmerül annak lehetősége, hogy magyar katonák külföldi konfliktusokban vegyenek részt. Ez felveti a kérdést: ha egyszer lehetőség adódik a kimaradásra, érdemes-e mégis belelépni egy ilyen helyzetbe? A történelem példái óvatosságra intenek.
„A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk”.
Különös sorstragédiája modernkori forradalmainknak, hogy így, vagy úgy, de a mindenkori Orosz Birodalom fegyverei verték szét azokat. Most ismét forradalom van, de oroszok nincsenek az országban. Helyette katonáinkat vinnék az oroszokhoz. Ha egyszer végre úgy hozta a gondviselés, hogy nem kell harcolni az oroszokkal, hát ne tegyük, hisz aki nem prédája, hanem vadásza az orosz medvének, az is épp ugyanolyan rosszul jár, csak ez esetben önhibájából. Hogy ne hitlerezzünk mindig, kérdezzék csak Napóleont.
Az Európai Unióhoz való viszony szintén központi kérdéssé vált. A 2004-es csatlakozás idején Magyarország nem egy birodalomhoz kívánt tartozni, hanem egyenrangú nemzetállamok szövetségéhez csatlakozott. Az akkori megállapodások nem tartalmaztak olyan elemeket, mint a kötelező migrációs kvóták, közös katonai fellépések vagy politikai alapon történő forrásmegvonás. Ugyanakkor a rendszer része volt az is, hogy a tagállamok bizonyos kérdésekben vétójoggal élhetnek, ha úgy érzik, hogy az adott döntés sérti az érdekeiket.
Unió. Nem úgy, mint '48-ban, hanem mint 2004-ben. Ennyit kértünk, se többet, se kevesebbet. Amikor 2004-ben csatlakoztunk a közösséghez, nem egy birodalomba kértünk felvételt, hanem szövetséget kötöttünk sok nemzetállammal.
Amikor aláírtuk a csatlakozási szerződést, még szó sem volt illegális bevándorlók kötelező szétosztásáról, közös katonai expedíciók szervezéséről Oroszország ellen vagy arról, hogy ideológiai okokból ha egyszer majd a Birodalomnak nem tetsző kormányt választunk, akkor nem járnak források. Arról viszont volt szó, hogy ha az iméntiekhez hasonló őrületek lennének úrrá az unió vezetésén, azt egy józan tagállam is megvétózhatja.
Az a kritika, miszerint Magyarország „szembe megy a forgalommal”, új megvilágításba kerül, ha történelmi párhuzamokat vizsgálunk. Az 1848-as forradalom idején sem állt széles nemzetközi támogatás a magyar törekvések mögött. Bár más népek körében is volt elégedetlenség, valódi, következetes ellenállást főként Magyarország tanúsított. És ez ma is így van. Szemforgató francia Napkirályok, Oroszországban rendszert váltó német forradalmárok, invesztitúra jogot követelő német császárok nélkül is jól boldogulunk, ha hagyják. Persze ez még kérdés.
A jelen kihívásai között továbbra is szerepel a közös teherviselés és a gazdasági szolidaritás kérdése. Egyes nézőpontok szerint ezek helyett ideológiai alapú döntések és központosított hatalmi törekvések erősödnek meg, amelyek feltételekhez kötik az együttműködés előnyeit. Minek van gazdasági unió, ha az csak a gyengülő erősek érdekeit képviseli az erősödni vágyó gyengék kárára?
A Nyugat lett Európa „beteg embere”, ahogy száz évvel ezelőtt a Török Birodalom volt az. Nekünk pedig néhány nap múlva döntenünk kell, hogy a romlást választjuk, valamiféle reneszánszt- bármilyen küzdelmes is legyen az. A nihil sajnos sokszor erőt vett ezen a népen. De ezeréves történetünk azt bizonyítja, hogy sok fájdalom árán, de a józan ész, s így a megmaradás mindig győzött. Most talán nem kell annyi kínt elszenvednie a hazának, mint az elmúlt századok során, mielőtt felismerné a biztos választást.
