A jelenlegi, kiélezett világpolitikai helyzetben Mondd, Te kit választanál?
Fotó: Molnár Edvárd
Őszintén szólva, nehezen tudom elképzelni, hogy létezik még olyan ember ma Magyarországon, aki még nem döntötte el, melyik pártra, illetve annak miniszterelnök-jelöltjére szavaz. De hátha mégis van, aki nem tudja, mit választ, csináljunk egy gondolatkísérletet.
Mint Schrödinger macskája. A világ leghíresebb gondolatkísérletében addig nem tudjuk, életben van-e a macska, amíg ki nem nyitjuk a macskát, a radioaktív atomot, a Geiger-számlálót, valamint a kalapácsot és a mérget tartalmazó dobozt. Kvantumfizikai értelemben a macska ún. szuperpozícióan van; az élet és a halál, a lét és a nemlét állapotában egyszerre. Amíg nem jön el április 12., az esti órákban várható választási eredménnyel, addig Magyarország is szuperpozícióban van. A kemény, küzdelmes létezés, és a kényelmesnek látszó önfeladás, behódolás között.
De absztrakt gondolatkísérletezés helyett nézzük is a két jelölt legfontosabb ismérveit.
Az egyik mögött 4+16, azaz összesen 20 év kormányzati tapasztalat van. Ez természetesen nem döntő érv önmagában, hiszen ő is volt „kezdő”, mégis szívesebben bíztuk rá az országot 1998-ban, mint a kétségtelenül tapasztalt és dörzsölt Horn Gyulára. De nem csak tapasztalat van mögötte, hanem egy nagyon erős politikai filozófia is. Ami egyfajta személyes, jó értelemben vett megszállottságból ered. Huszon- vagy talán már tizenéves kora óta szenvedélye a politika.
Kormányfőként mindig is világos víziója volt. És akár „Polgári Magyarországként”, akár „Nemzeti Együttműködés Rendszereként” volt nevesítve, a vízió mindig ugyanaz volt: egy olyan ország, amely saját lábán áll, és bátran mer nagyot álmodni. Amely büszke a múltjára, és hisz a közös nemzeti jövőben. Amely elkötelezett a keresztény-konzervatív nyugati értékek és demokratikus hagyományok mellett, de képes alkalmazkodni a geopolitikai realitásokhoz, szót érteni, együttműködni bármilyen politikai-gazdasági szereplővel, ha ez az együttműködés Magyarország érdekeit szolgálja. Ugyanakkor nemet is tud mondani akkor, ha valamilyen előnytelen, akár kifejezetten káros dologra akarják rákényszeríteni.
Ilyen káros dolog lett volna a zömében muszlim migránsok tömeges beengedése az országba, vagy az LMBTQ- és egyéb neomarxista ideológiák ráengedése a társadalomra. Mindkettőnek látjuk az eredményét Nyugaton. Sőt, a kettő kéz-a-kézben jár: az iszlamisták és a (neo)marxisták egy zászló alatt (New York nemrég megválasztott polgármestere esetében már egy személyben) egyesülve pusztítják a nyugati civilizációt a szemünk láttára.
- És hasonlóan károsnak bizonyult Nyugat-Európa számára az ideológiai alapú elköteleződés az orosz-ukrán háborúban, a leválás az olcsó orosz olajról és gázról, háromszoros energiaár-emelkedést hozva. Ezt a drasztikus áremelkedést sikerült jelentősen mérsékelni azzal, hogy a Brüsszelből érkező nyomás ellenére sem mondtunk le az orosz energiahordozókról, illetve hogy a lakosság számára továbbra is érvényben van a „rezsicsökkentés”.
Kis szuverenitásokról kell csak lemondani...
Mit kínál ezzel szemben a másik jelölt? Szerinte „egy pici szuverenitásról le kell mondani”. Vajon ez mit jelent? Egy kicsit beengedni a migránsokat? Mennyit? Ezret? Ötezret? Igazából mindegy is; a britek, németek, franciák is kicsiben kezdték. Ez a folyamat ha egyszer elkezdődik, megállíthatatlan. Látjuk náluk.
De azt is látjuk, mit jelent lemondani az energiaszuverenitásról. Amit nem csak „egy picit” szeretne a miniszterelnöki pozíció másik aspiránsa. Az orosz energiáról való teljes leállást ígéri 2035-re. Ez nyilván jól hangzik az indoktrinált, papagájként „putyinozó” egyetemisták számára, de kevésbé jól az őket eltartó, a számlákat fizető, még józanul gondolkodni, ideológiák követése helyett a saját érdekeiket szem előtt tartani képes szüleik számára.
A regnáló miniszterelnök világosan felismerte Magyarország érdekét a háború vonatkozásában (is), és következetesen képviselte azt az álláspontot, hogy a legfontosabb ezzel kapcsolatban: kimaradni belőle. Ellenfele ukrán zászlós pólót adott az embereire, és „Slava Ukraini” kiáltást a szájukba.
Az elmúlt tizenhat év kormányzati intézkedéseit lehetetlen lenne itt és most felsorolni. Hogy követett-e el hibát Orbán Viktor? Bizonyára igen. Mindenkivel előfordul. Még olyan kormány és kormányfő nem volt soha, sehol a világon, amelyik és aki mindent tökéletesen tudott volna csinálni. Orbán Viktor például akkor is hibát követett el (bár még nem kormányfőként), amikor fiatalon még hitt Soros György jószándékában, és még ösztöndíjat is fogadott el tőle oxfordi tanulmányaihoz. Ám ezt a hibát nemhogy korrigálni volt képes, hanem előnnyé is fordítani: amióta mélyen belelátott nem csak a Soros-birodalom, de rajta keresztül az egész globalista elit törekvéseibe, azóta nagyon világos számára, hogy mi az, amit Magyarországnak mindenáron el kell kerülnie.
Pedig a világ legegyszerűbb dolga lett volna azon az oldalon maradnia. Ő lett volna a sajtóban ünnepelt libsivezér, aki Brüsszel helytartójaként vállveregetések közepette hajthatná végre az utasításokat. Mannfred Weber ma őt ajnározná, nem pedig Magyar Pétert. És rengeteg pénzt is kapott volna ezért. Ha Orbán Viktor a pénzért csinálná, ez lett volna a legkényelmesebb út. A „lopnak”-ozók, hatvanpusztázók, zebrázók tényleg semmit nem értenek a politikából.
De Magyar Péterrel is hibázott Orbán Viktor. Nyilván nem állhatott egész nap az igazságügyi minisztere mellett/fölött, gardedámként a viharos magánéletében. De talán eszébe juthatott volna a „Kisgömböc” meséje, és talán felismerhette volna, hogy Magyar Péter pontosan ezt testesítette meg. Aki harácsolni akar, és akinek sohasem elég. Akit nem érdekel semmi, csak a pénz, a pozíció, a hatalom – és saját maga. És ezeket mindig ki is „bulizza” magának. Ha kell, hízelgéssel és tapssal, ha kell, fenyegetéssel és zsarolással.
- Ezt tette akkor is, amikor a feleségén keresztül különböző állami pozíciókat szerzett meg magának. És ezt teszi most is, csak nagyban. Felfelé nyal, lefelé tapos. A „felfelé” az Európai Unió bürokratikus intézményeit és ezek prominenseit (Weber, Von der Leyen, stb.) jelenti, a „lefelé” pedig a magyar embereket. És nem csak a politikai ellenfeleket, a vele egyet nem értőket. Persze, őket alázza, fenyegeti. De saját embereiről, képviselőiről is lekezelően, degradálóan beszél.
Úgy tűnik azonban, hogy súlyos jellemhibái, családjával szembeni viselkedése, nemzetbiztonsági kockázattá váló zavaros szex- és drogügyei, patologikus nárcizmusa nem zavarja a követőit. (Beleértve, abszurd módon, azt a szakembert például, akit a nárcizmus egyik legnagyobb hazai szakértőjeként tartanak számon.) Nekik hóhér kell. Aki „megszabadítja” őket Orbán Viktortól. És vele együtt az olcsó energiától, Európa legolcsóbb rezsiköltségeitől, a kedvezményes hitelektől, a családtámogatásoktól, a migránsmentes országtól, a biztonságtól és a békétől. A magyar lakosság számottevő része ennyire önsorsrontó képes lenni. De ne is redukáljuk a magyarokra. A britek a háborúban győztes Churchill-lel szemben megválasztották minden idők legrosszabb brit miniszterelnökét, Clement Attlee-t. (Na jó, Keir Starmer akkor még nem volt a pályán.)
Kollektív bölcsességünk is beleszól a választás eredményébe
Bízzunk népünk kollektív bölcsességében, a csendes, józan többségben, hogy nálunk ilyesmi nem történik meg. Hogy másodszor nem esik a magyar nép ugyanabba a hibába, amit 2002-ben elkövetett: hogy egy, utólag még a bírálói szerint is sikeres kormányzást követően leszavazták Orbán Viktort, hogy aztán két év Medgyessy-féle tötörészés után hat évig nyöghessük Gyurcsány Ferencet. Akik tényleg legatyásította az országot, és Orbán Viktornak kellett újra rendbetennie. Négy magyarpéteri év után viszont félő, hogy már ő sem tudná. A jelenlegi, kiélezett világpolitikai helyzetben nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy politikai kalandor vezesse az országot. Még akkor sem, ha tudjuk: végig fognák a kezét. Vagyis inkább: a golyóit.
