A nemzeti tőkésosztály után
Fotó: Illyés Tibor
A választási vereség okainak keresése közben a legnyilvánvalóbb okok között valahogy nekem is az jutott eszembe, amiről a napokban többen is írtunk, beszéltünk és akiket Kertész kolléga nyomán diplomatikus szóhasználattal slim-fit konziknak nevezünk már néhány éve. A magam részéről az választási vereség okai keresése közben szintén egy korábbi, vészjósló íráshoz nyúlnék vissza, amely alkotóeleme lehetett ennek a vereségnek. Ez pedig nem más, mint a gazdaság, nevezetesen annak a tőkésosztálynak a konfliktusa a kkv-szektorral, amely bár a NER időszakában erősödött meg, semmit nem adott vissza a társadalomnak. Ellenben-hasonlóan az úgynevezett slim-fit konzikhoz- csak addig voltak a nemzeti oldalon, amíg ebből hasznot reméltek. S míg a baloldali hazugságokkal szemben Magyarországon azok a vállalatok is jól prosperálhattak, akik inkább a nemzeti kormányzat bukásán dolgoztak, ez joggal válthatott ki nemtetszést egy szinttel lejjebb a gazdasági létrán.
Amikor a 2010-es földindulásszerű nemzeti siker bekövetkezett, sokan éreztük úgy, hogy nem pusztán egy kormányváltás zajlik, hanem egy korszakhatárhoz érkeztünk. Az akkori választás és a választói akarat világos volt: elegünk van abból a gazdasági modellből, amely a külföldi tőke kiszolgálására és a profit kivitelére épül, miközben a magyar társadalom csak másodlagos szereplője saját gazdaságának. Jogos igényként jelent meg egy nemzeti tőkésosztály felépítése, amely nemcsak tulajdonol, hanem felelősséget is visel a nemzet jövőjéért.
Ez a projekt valóban jelentős eredményeket hozott. Létrejött egy olyan gazdasági elit, amely képes volt stratégiai ágazatokban pozíciót szerezni, és amely sok esetben a nemzeti érdekek mentén működött. Azonban minden történelmi folyamatnak megvannak a maga korlátai, és ezek felismerésének elmulasztása végül politikai következményekkel jár.
A választás és a vereség tanulsága
A mostani választási vereség egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy ez a modell egy ponton túl nem tudott tovább bővülni, és nem tudta integrálni a társadalom szélesebb gazdasági rétegeit. Magyarország eltartóképessége véges – nemcsak erőforrásokban, hanem piaci méretben is. Egy szűk nemzeti nagytőkés réteg kiépítése önmagában nem elegendő egy stabil, társadalmilag is legitim gazdasági rend fenntartásához.
Az elmúlt években egyre inkább kirajzolódott egy asszimetrikus gazdasági szerkezet: felül egy megerősödött nagytőkés réteg, alul pedig egy sokszor kiszolgáltatott, fragmentált kis- és középvállalkozói szektor. Bár bizonyos területeken – például a turizmusban – valóban létrejöttek sikeres családi vállalkozások, számos más ágazatban a kkv-k nem tudtak érdemben megerősödni. Ennek következtében a gazdaság nem tudott széles társadalmi bázison nyugodni.
Ez a feszültség nem csupán gazdasági, hanem politikai természetű is lett. A választók egy része nem látta többé azt a perspektívát, amely a 2010 utáni években még egyértelmű volt: hogy a rendszer nemcsak kevesek felemelkedését szolgálja, hanem idővel mindenki számára nyitva áll. A „ma még nem, de holnap már igen” ígérete fokozatosan elveszítette hitelességét.
Pedig a korai időszakban éppen az volt a siker kulcsa, hogy a gazdaság átalakítása mellett egy jövőkép is társult a politikához. A társadalom elfogadta az átmeneti áldozatokat, mert hitt abban, hogy azok hosszabb távon megtérülnek. Ez az egyensúly azonban megbomlott. A gazdaságpolitika egyre inkább a meglévő struktúrák stabilizálására koncentrált, miközben a középrétegek megerősítése háttérbe szorult.
A valódi probléma tehát nem a nemzeti tőkésosztály létrehozása volt, hanem az, hogy nem követte azt egy széles, erős kkv-alapú gazdasági hátország kiépítése. A kettő közötti feszültség feloldatlan maradt. Egy ponton túl pedig ez a feszültség politikai következményekké érett.
A jövő szempontjából a kérdés nem az, hogy szükség van-e nemzeti tőkére – erre a válasz továbbra is igen. A kérdés az, hogy képes-e a gazdaságpolitika egy olyan új egyensúlyt teremteni, amelyben a középtőkés réteg nem alárendelt szereplő, hanem a rendszer egyik pillére. Mert valódi stabilitás csak ott jön létre, ahol a gazdasági növekedés társadalmi bázisa is széles.
Ez pedig áldozatokat kíván. Nemcsak gazdaságpolitikai döntéseket, hanem politikai bátorságot is. Olyan konfliktusok felvállalását, amelyek rövid távon népszerűtlenek lehetnek, de hosszú távon a nemzet egészének érdekét szolgálják. A kérdés most már nem elméleti: a választási eredmény világosan megmutatta, mi történik, ha ez az egyensúly elmarad.
