Az orosz medve nem játék, de biztos távolságból veszélytelen

Oroszország nyugati határa a finn-orosz határtól a Fektet-tenger partvidékéig az egyik legnyugodtabb környék jelenleg - monda Rácz András Oroszország-szakértő az Athenaeum Kiadó és a Republikon által szervezett konferencián, amelynek az volt a témája, hogy tulajdonképpen nagyon kell félnünk az oroszoktól, talán jobban, mint Trumptól. Rácz már korábban is rávilágított arra, hogy a nagy keleti testvérnek eszében sincs megtámadnia a NATO-t, és egyébként sem annyira erősek, mint amennyire azt mi gondoljuk.

Van gondjuk bőven, nem velünk foglalkoznak

A kiszámítható nyugati határ helyett az igazi probléma délen van, ahol a forrongó, soha nem pacifizálható Észak-Kaukázus terpeszkedik. Ezen a környéken csak a nagyvárosokban van viszonylag kontrollált államhatalom, a falvakban viszont már a sharia törvények és törzsi rendszerek uralkodnak, azaz beszélhetünk nyugodtan no go zónáról is. Ez mindenképpen gond tekintettel arra, hogy ezek a területek nagyon is a Föderáció területén belül vannak. Emellett persze Afganisztán sem elhanyagolható a maga rengeteg konfliktusforrásával, erre pedig a szíriai szerepvállalás és az ukrajnai háború is rátesz egy lapáttal. Van bajuk tehát bőven.

Az, hogy a nyugati határ a legkiszámíthatóbb, és az, hogy nem kell attól rettegnünk, hogy vissza akarják állítani a Szovjetunió területi egységét, nem azt jelenti, hogy a viszony feszültségektől mentes. A viszony stratégiai értelemben határozottan defenzív. Ez azt jelenti, hogy a kisebb területi háborúk beleférnek, ilyen volt például a 2008-as grúziai háború, ami köztudottan arra ment ki, hogy Grúzia ne tudjon csatlakozni a NATO-hoz (a NATO nem vesz fel olyan tagot, ahol folyamatban lévő területi konfliktus van). Ukrajna is ilyen, bár itt még nincsenek konkrétumok, azok majd később derülnek ki.

A medve azért mégsem játék

Rácz András elmondta, hogy a defenzív stratégia hosszútávra szól, nem négy éves ciklusokban gondolkodik, és szerves része a Nyugat megosztására való törekvés is, amelynek célja értelemszerűen a gyengítés (nem, nem hogy megszállják, de az oroszok is jól tudják, hogy a NATO sem akarja őket megtámadni. ). Ebben benne van a gázárak emelésétől az úgynevezett álhírek terjesztésig minden, sőt, még Donald Trump hatalomra segítése is beleférne ebbe, ha ez igaz volna. A feszült viszonyt egyébként remekül tükrözi a keleten állomásoztatott NATO katonák száma, akik között egy jelentős számú amerikai katona is található. Ez értelemszerűen azért van, hogy egy esetleges támadáson még csak ne is gondolkodjanak ott keleten, hiszen tudjuk mi történik, ha amerikai katonák halnak meg egy konfliktusban (tripwire stratégia). Főleg Trump idején. Tulajdonképpen az is a szerepük, hogy esetleges halálukkal Amerikában meg se jelenhessenek az egyébként rendre feltűnő izolacionista szirénhangok.

Érdekes kérdés azonban, hogy kinek kell kitől jobban tartani. Az orosz katonai jelentésekben rendszeresen szerepel, hogy az amerikai rakétavédelmi rendszert fenyegetésnek tekintik, és tény, hogy ha abból indulunk ki, hogy ki kihez van közelebb, akkor az agresszor szerep egyből inkább a NATO-ra és Amerikára tűnik jellemzőbbnek. A rakétavédelmi rendszer azért zavarja az oroszokat ennyire, mert képes Oroszország második csapásmérő-képességét, vagyis a nukleáris ütőerő jelentőségét és stratégiai értékét csökkenteni. Persze ez sem marad válaszlépés nélkül: az oroszok mostanában inkább mobilizálni szeretnék az atomfegyvereiket, például tengeralattjárókra szerelik, vasútra rakják, vagy pedig szárazföldi mobilizálásra (értsd: teherautó) alkalmassá teszik őket.

Preventív hozzáállás

A NATO bővítések megakadályozása mellett az oroszok meg szeretnék tartani a területeiket, másrészt stabilizálni az országukat, de elsősorban a nyugati gazdasági szankcióktól szeretnének megszabadulni. Nem arról van szó persze, hogy az intézkedések az éhhalál szélére lökdösték volna az orosz népet, de tény, hogy az orosz gazdaság veszteségének 20%-át ezek okozzák, így ezek valóban fájnak nekik. A szankciók miatt sokat sérül a védelmi ipar is, ami nagymértékben függ a nyugati technológiától, hiszen enélkül nem tudják legyártani a fegyvereiket sem. Fontos cél az is, hogy bármi áron megakadályozzák, hogy a nyugat képes legyen destabilizálni Oroszország belső berendezkedését. Ezeket együttesen “preventív hozzáállásnak” nevezzük. Fontos még az a törekvésük is, hogy megőrizzék az annektált Krím-félszigetet, ami nem kis anyagi és erőforrásbeli áldozatot követel.

Nem készülnek háborúra, de azért érdemes figyelni

Aki nyomon követi az orosz gazdasági eseményeket, az tudhatja, hogy Oroszország nincsen felkészülve egy hagyományos háborúra, még a haderőreformjuk ellenére sem. De nem csak ebből látszik, hogy nem akarnak háborút, hanem abból is, hogy nem halmoznak fel stratégiai tartalékokat, nem fegyverkeznek és az újabb gázvezeték építése, valamint nagy összegű európai befektetések sem arra utalnak, hogy ilyen szándékuk lenne. Ennek ellenére nem szabad azt gondolni, hogy az orosz elit a Nyugat barátja lenne.

Ami viszont van, az az informatikai hadviselés, amit főleg elrettentésre használnak. Ez működik, hiszen ha azt sulykolják, hogy készek atomfegyvert használni, akkor azt az emberek el is hiszik. Az, hogy ezeket ki terjeszti nem világos, a nyugati politikusoknak sem érdeke, hogy a nyugati emberben felélessze a keleti romantikát, mert a végén még nem fogja őket igazán gyűlölni, és akkor az amerikai filmek Ivan nevű főgonoszait is milyen nehéz lenne eladni.

A konfliktusok, úgy tűnik egyelőre megmaradnak az “egymás tesztelgetése” szinten, ami főleg apró, szándékosan elkövetett határsértésekben merül ki. Ez addig rendben is van, amíg valaki nem vét egy kisebb hibát, ami viszont magában hordozza a nem tervezett eszkalációt, ami a legnagyobb veszélyt jelenleg. Egy ilyen kockázatos játékban a feszültség a tetőfokára hághat, amikor az orosz repülők közel repülnek egy amerikai hadihajóhoz, vagy ha körberepülik Angliát, könnyen elszabadíthatják a poklot, holott katonai jelentőségük önmagukban nincs. És reménykedjünk, hogy senki nem pánikol be annyira, hogy tüzet nyisson.

A legsúlyosabb játszmák ebben a játékban a nagyon rövid értesítési idővel összerakott hadgyakorlatok, amiknek politikai nyomásgyakorlási céljuk is van, csak úgy, mint a titkosszolgálati munkáknak és a diplomaták elrablásának. Reménykedjünk, hogy mindenki tudja mit csinál, mert akkor talán nem lesz csúnya vége a játéknak.

Vezető kép: sputniknews.com