A történelmükből kovácsoltak előnyt a lengyelek - 30 éves a rendszerváltás
Az 1956-os lengyelországi kommunistaellenes felkelést nem követte olyan megtorlás, mint Magyarországon. A szovjetekből olyan engedményeket sikerült kicsikarniuk a felkelőknek, amelyek következtében például lengyel földön megszűnt a téeszesítés, a mezőgazdasági birtokszerkezet egyben maradhatott. A katolikus egyház megőrizhette önállóságát, így a társadalom a rendszerváltásig sem maradt valódi lelki támasz nélkül. Ellentétben Magyarországgal és a térség többi államával, a nemzeti ellenállás hagyományát a társadalom széles rétegeivel együtt sikerült becsatornázni a rendszerváltó ellenzéki mozgalomba, a Szolidaritásba. Mindez együttesen oda vezetett, hogy Lengyelország ma gazdasági és lelki szempontból nézve kiemelkedik a volt szocialista blokk államainak mezőnyéből.
Lengyelország a tövis a nagy orosz tenyérben
A lengyel és az orosz nép kapcsolatát évszázadok óta ősi ellentét feszíti. Ez a távoli múltban gyökerező viszály volt az, ami Sztálint oly bizalmatlanná tette a lengyelek iránt és ami miatt ennek a népnek hihetetlen megpróbáltatásokon kellett keresztül mennie. A szenvedések azonban szívóssá és ellenállóvá tették a lengyeleket. Ez, ha a rendszerváltás utáni és a mai viszonyokat nézzük, mindenképpen előnyükre vált. 1772 és 1795 között például háromszor is felosztották Lengyelországot, az orosz birodalom mindannyiszor oroszlánrészt kapott belőle. A lengyelek kétszer is föllázadtak a cárok uralma ellen, de mindannyiszor kemény kézzel verték le őket. A XIX. század óta a nemesség és a katolikus papság számít a hazafiság és az idegen megszállásnak való ellenállás magvának. Alighogy 1918-19-ben szinte poraiból újjáalakult Lengyelország, a szovjet vörös diktatúra máris támadást intézett a nemzet ellen. 1920 nyarán Lenin nekiindította a Vörös Hadsereget Varsónak, Vlagyimir Iljics ugyanis úgy gondolta, ahhoz, hogy eszméi nyugaton is elterjedjenek, át kell törnie azt a zsilipet, amit Varsó jelentett. A nagy hadjárat azonban kudarccal végződött: a lengyel nemzeti ellenállás megállította a Lenin-fiúkat. Az orosz vereséghez nagymértékben hozzájárult a későbbi rettegett diktátor, Sztálin fegyelmezetlensége. Koba sosem felejtette el ezt a sérelmét a lengyeleknek; innentől bizalmatlansága állandóvá vált a függetlenség megőrzésében legnagyobb szerepet vállalt lengyel értelmiség, a hadsereg és az egyház iránt.
Katyń, a nemzeti ellenállás szimbóluma
Lengyelország – ellentétben például Magyarországgal – már a második világháború kirobbanásától kezdve – ami lengyel földön történt meg – kétfrontos szabadságharcra kényszerült egyfelől a német, másfelől a szovjet megszállókkal szemben. Az 1939-es német-szovjet megállapodás értelmében Lengyelországot Hitler és Sztálin egész egyszerűen felosztották egymás között. A lengyeleknek azonban már kétszáz éves tapasztalatuk volt arról, hogy mit jelent az orosz megszállás, ahogy arról is, hogy kerül, amibe kerül, a függetlenségért van értelme harcolni ellene. Sztálint az imént ismertetett múltbéli okok miatt hihetetlenül bőszítette, hogy a lengyelek a haderejük lehetőségein túl is, ha másként nem megy, az államigazgatásuk minden mozdítható emberét bevetik ellene az ország keleti területein. Sztálin bosszúja nem maradt el. Ma már – a rendszerváltás előtti szovjet propaganda ellenére – tudjuk, hogy nem a nácik, hanem az NKVD egységei lőttek tömegsírba hozzávetőleg 25 ezer lengyel tisztet, tartalékos tisztet és értelmiségit a katinyi erdőben és még két másik ukrajnai körzetben. A katinyi mészárlás, amely a lengyel nép számára ugyanazt jelenti, mint nekünk 1956, amellett, hogy a nemzet legnagyobb tragédiája, egyben a dac, a csak azért is élni akarás, az ellenállás szimbólumává vált. Katyń nemhogy megtörte volna a lengyel társadalmat, hanem még eltökéltebbé tette őket abban, hogy a jövőben mindent elkövessenek majd azért, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő.
Sosem hittek igazán a kommunizmusban...
A második világháború lezárásával a harcok Lengyelországban nem értek véget. A térség más államaival – köztük hazánkkal – ellentétben a lengyel nép a történelmi tapasztalatai miatt kezdettől fogva ellenségesen viseltetett a kommunistákkal és a szovjet megszállókkal szemben. Náluk nem volt szükség egy Rákosi-korszakra ahhoz, hogy végérvényesen rájöjjenek: a világmegváltónak hitt eszme egy humbug, farkasbőrbe bújtatott hazugság. A Vörös Hadsereg 1920-as és 1939-es „beköszönése” alapján pontosan tudták, hogy élet-halál harcot kell vívniuk a felszabadítónak álcázott vörös hóhérok ellen. A lengyel ellenállás 1945 és 1947 között véres polgárháborút vívott a szovjethű hazai kommunisták és az NKVD katonai egységei ellen.
Ez a fegyveres harc csak az 1950-es évek elején csitult el. A lengyel társadalom nagyobb része tehát egy percig sem nyugodott bele a szovjet megszállásba. Az itteni moszkoviták és társaik nem könyvelhettek el olyan sikereket, mint Magyarországon a Péter Gábor vezette ÁVO, nem sikerült a társadalom minden rétegét megfélemlíteni és behódolásra kényszeríteni. Alig csitult el a polgárháború, 1956 júniusában kitört Poznańban a 100 ezres munkásfelkelés, amely egyébként a magyar forradalomnak is bizonyos értelemben előzményének tekinthető. A Lengyel Néphadsereg katonái és tankjai ugyanúgy nekiestek a felkelőknek, mint pár hónappal később magyar és szovjet kollégáik Budapesten; ennek ellenére a lengyel ’56 teljesen más eredményre vezetett, mint nálunk.
Másképp sült el a lengyel ’56, mint a magyar
Kiss Gy. Csaba történész, az MDF egyik alapítója a Varsói Egyetem egykori tanáraként évtizedek óta kutatja a XX. századi lengyel történelmet. Személyes benyomásai és kutatásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy 1956 teljesen másképp fejeződött be szláv barátainknál, mint Magyarországon.
Nálunk letiporták a forradalmat és jött a kádári megtorlás, ezzel szemben Lengyelországban egy kompromisszum született. A szovjetek fontos pontokon engedtek. A katolikus egyház megtarthatta önállóságát. A kollektivizálás, a téeszesítés 1956 végétől megszűnt, aminek az lett az eredménye, hogy a rendszerváltás előtt is megmaradt a hagyományos birtokszerkezet. A paraszti társadalmat a lengyeleknél nem verték szét, megmaradt a hagyományos lengyel falu. Ez jótékonyan hatott a rendszerváltás utáni újjáépítés során. A lengyel szellemi élet 1956 után nagy szabadságot kapott; amikor a magyar írók egy része Kádár börtöneiben ült 1957-58-ban, akkor a lengyel írók ösztöndíjakkal utazhattak nyugatra. Ebbe a kompromisszumba a Szovjetunió azért ment bele, mert tartottak attól, hogy ha az akkor 36 milliós országban újabb felkelések törnek ki, azt a Szovjetunió csak nagy veszteségek árán tudná kezelni és veszélyeztetné a szocialista blokk békéjét. A jóval kisebb Magyarország kapcsán Hruscsovéknak nem voltak ilyen félelmei.
Nemcsak ez intette óvatosságra a Szovjetuniót, hanem azok a szabadságharcok, amelyeket a lengyelek csak a XX. század során ellenük folytattak. Nem is kellett csalódniuk a lengyelekben a továbbiakban sem. Amikor a ’70-es évek elején a kommunista kormányzat megpróbált egy kicsit bekeményíteni, olyan ellenállással találták szemben magukat, amely a ’80-as évek végén aztán döntő szerepet játszott az egész szocialista rendszer bukásában.
Gdańsktól Krakkóig nem működött a gulyáskommunizmus modellje
Mivel a lengyel ellenállást nem törték le 1956 után, sőt, a társadalom munkás-, értelmiségi és paraszti rétegeiben szüntelenül jelenlévő permanens kommunistaellenesség jobb belátásra, azaz engedményekre késztette a Szovjetuniót, a társadalom éberen figyelte, hogy megszerzett privilégiumait megőrizze. Amint ezt a hatalom megpróbálta korlátozni, heves ellenállásba ütközött. Ez az oka annak, hogy Lengyelországban nem alakult ki gulyáskommunizmus úgy, mint nálunk. Gdańsktól Krakkóig nem sikerült a Wartburg, hétvégi telek, lakótelepi lakás szocialista „szentháromságával” mély csipkerózsika-álomba szenderíteni a társadalmat. Valláspótléknak szánt KISZ-es fejtágítókkal és bulikkal ott nem sikerült megvenni és elbódítani az embereket.
A lengyelek nem voltak vevők semmilyen kiegyezésre a hatalommal.
Ez részben annak volt köszönhető, hogy ’56 után több területen sikerült megőrizniük a függetlenségüket. Másrészt a lengyel katolikus egyház feje, Wyszyński prímás oroszlánrészt vállalt azokon a tárgyalásokon, amelyek során sikerült az engedményeket kicsikarni a szovjet féltől. Kiss Gy. Csaba szerint Magyarországon sajnos épp az ellenkezője történt mind a katolikus, mind a többi felekezettel:
Nálunk ügyesen kihasználta Kádár János, hogy a ’60-as évek közepétől engedett egyfajta fogyasztói társadalmat kialakulni: a nyugati kulturális javakat hozzáférhetővé tette, majd ezt nagyon ügyesen összekapcsolták az egyházak lefejezésével. A kommunista országok közül egyedül Magyarország kötött állami szerződést a Vatikánnal. Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a Vatikán beletörődött a magyar katolikus egyház lefejezésébe. A magyar katolikus egyházi vezetők és a többi történelmi egyház vezetői nagyon erős politikai függésben voltak a hatalomtól.
Amíg nálunk az Állami Egyházügyi Hivatal létrehozta a békepapság „vazallusi” rendszerét, amely azt jelentette, hogy rengetegen a szószékről is támogatták a kommunista rendszert – sőt, sajnos voltak papok és lelkészek, akik besúgóként is szolgálták az ateista rezsimet –, addig Lengyelországban a katolikus egyház nemcsak, hogy megőrizte függetlenségét, de a későbbi rendszerváltásban döntő szerepet játszó munkásság lelki támasza és szövetségese volt. Az egykori gdański hajógyári munkás, Lech Wałesa, a rendszerváltó ellenzéki erő, a Szolidaritás vezetője, későbbi kormányfő így emlékszik arra, hogy milyen támaszt jelentett a szervezet számára az egyház, még közelebbről a II. János Pál pápával való személyes kapcsolata, barátsága.
Ebben a helyzetben érkezett – mintegy az égből – egy lengyel pápa. Egy pápa, aki segíthette és védelmezhette ezt az utat és a változás utáni sóvárgást. A küldetés megvalósítását a Szolidaritásra bízta, mindig emlékeztetve bennünket, hogy „nem lehetséges szabadság szolidaritás nélkül”. Ezzel erősítette meg bennünk a reményt. Biztos, hogy Gorbacsov megkísérelte újjáépíteni a kommunizmust, de sikertelenül. És ez részben II. János Pál elvitathatatlan szerepének köszönhető.
A lelki támaszon túl a Vatikán jelentős anyagi forrással is támogatta a Szolidaritás küzdelmét a kommunista rezsim ellen. A Szolidaritás és a Vatikán összefogásában a Szovjetunió komoly veszélyt látott; érezték, hogy a szocialista blokk egészére fenyegetést jelentenek. Miután nyíltan, katonai intervencióval ellenük fellépni nem mertek, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete szerint más eszközhöz folyamodtak. 1981. május 13-án a Bulgáriából érkező, török származású Mehmet Ali Ağca a Szent Péter-bazilika előtti téren merényletet követett el a pápa ellen. Sokáig tartotta magát a „magányos elkövető” verzió.
Ám a Nemzeti Emlékezet Intézet 2014-ben hozta nyilvánosságra annak a 8 éves vizsgálatnak az összefoglalóját, amely arra a következtetésre jutott, hogy az akció hátterében a KGB állhatott. A lefolytatott vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy a szovjet titkosszolgálat a számukra egyre kellemetlenebb lengyel ellenállást így akarta letörni.
A Szolidaritást nyíltan támogató lengyel katolikus egyház mindig is szálka volt a kommunisták szemében. A legnagyobb felzúdulást kiváltó eset az volt, amikor 1984 őszén a lengyel államhatalom ügynökei bestiális módon a Visztula folyóba dobták Jerzy Popiełuszko katolikus papot. Hogy tervük biztosan sikerüljön, egy követ kötöttek a fiatal pap lábára. Popiełuszko legfőbb „bűne” az volt, hogy felemelte szavát az államhatalommal szemben, amikor el akarták távolíttatni a feszületeket az iskolákból.
A lengyelek együtt csinálták meg ’89-90-ben...
A Szolidaritás létrejöttének kezdő dátumaként 1976-ot szokták megjelölni. Ekkor Varsóban felkelés tört ki, a gazdasági problémákat és az elnyomást egyre nehezebben tűrte a társadalom jelentős része. A tüntetések során sztrájkok voltak, de radikálisabb módon is tiltakoztak a munkások, például pártépületeket gyújtottak fel. A lázadás tüze azonban – ahogyan a lengyel történelemben már oly sokszor – nem hunyt ki azáltal, hogy a hadsereg brutálisan leverte a felkelést.
A változást akarók rájöttek, hogy csak a legszélesebb társadalmi összefogás vezethet a rendszer bukásához. A következő években létrejött egy, a szocialista rendszerekben példátlan együttműködés az értelmiség és a munkásság között.
A szövetség 1980-ban a Szolidaritás elnevezésű szervezetben öltött formát.
Ez kezdetben egy, az állami szakszervezetektől független, munkavállalókat védő fórum volt, később azonban nemzeti függetlenségi mozgalommá nőtte ki magát. Csak a miheztartás végett: a Szolidaritásnak 10 millió tagja volt, miközben a Lengyel Egyesült Munkáspárt 3 millió tagot számlált. Ennek a lengyel rendszerváltás szempontjából komoly jelentősége volt, ugyanis 1990 után a társadalom nagy része úgy érezte, hogy tevőlegesen részt vett a kommunista rendszer megdöntésében.
A Vasfüggöny mögött másutt, például Magyarországon ez az érzés nem volt meg. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a magyarországi ellenzéki csoportok között nem jött létre ilyen széles, nagy tömeget összefogó közös platform. Az 1985-ös monori találkozón kiderült, hogy a későbbi SZDSZ és MDF között nem lesz együttműködés.
Az MDF-ben többen érezték – például Für Lajos vagy Csurka István –, hogy éppen a Kádár-rendszerben elaltatott és lelkileg kilúgozott tömegek felrázása, a rendszerváltó folyamatba való bevonásuk érdekében a demokrata fórumnak minél nagyobb mozgalommá kellene terebélyesednie még azon az áron is, hogy a rendszerváltás politikai aktusa egy kissé eltolódik. Többen azóta is az Antall József-féle vezetés számára hibaként róják fel, hogy az MDF sürgetett párttá alakulásával ezt a lehetőséget elszalasztották.
Így a magyar rendszerváltás egy szűk politikai elit kompromisszumává vált, ahelyett, hogy a magyar társadalom földrengésszerű közös élménye lett volna. Kiss Gy. Csaba, aki ott bábáskodott az MDF születésénél, ezzel kapcsolatban meg is jegyzi, hogy Lengyelországban ezzel szemben más volt a helyzet 1990 után.
Ott a lengyel falusi gazda vagy a kisvárosi polgár egyaránt úgy érzi, hogy a Szolidaritásban való részvételével tevékeny részt vállalt a kommunista rendszer megdöntésében. Ez egy hihetetlenül fontos társadalom-lélektani tényező; nemcsak a változás kieszközlése, hanem a rendszerváltást követő gazdasági talpraállás, majd fejlődés szempontjából.
A „mi harcoltunk a kommunisták ellen és mi is építjük újjá az országot” életérzése egy nagyon fontos magyarázata annak, hogy a térség államai közül gazdasági értelemben ma miért van vezető pozícióban Lengyelország. Ehhez persze az is kellett, hogy 1956 után nem tört meg a társadalomtörténeti folyamatosság, így szemben a magyar példákkal, egy lengyel nagybirtokos család nem nincstelenül, a rendszer által eltaposva fordult rá a ’90-es évekre. Ez a mai napig döntően hat a mezőgazdaság helyzetére.
Hamar a gázra léptek és meg sem álltak ’89-ig
A lengyel kommunista hatalom a Lech Wałesa vezette Szolidaritás létrejöttében annak a bizonyítékát látta, hogy egy több milliós tagsággal rendelkező, állandóan forrongó széles társadalmi csoportosulást nem lehet engedményekkel vagy kompromisszumokkal leszerelni. Nem segített a helyzetükön az sem, hogy a szovjet vezetés már az 1980-as évek elején elhatározta, hogy katonailag fokozatosan visszahúzódik a csatlós országokból, így abban sem bízhattak, hogy Varsóba is bevonulnak majd az orosz tankok, mint 1968-ban Prágába. Így ezek a körülmények elkeseredett lépésre késztették a vezérkart.
Jaruzelski tábornok 1981-ben hadiállapotot vezetett be az országban, felfüggesztették a szabadságjogokat, megszállták az utcákat, a reptereket, kijárási tilalmat rendeltek el.
Ám mindez csak olaj volt a tűzre: a Szolidaritás népszerűsége a következő években csak tovább nőtt; a hadiállapottal – ahogy a múltban már oly sok más, elnyomó jellegű intézkedéssel – nem sikerült megtörni a nemzeti ellenállást.
1989-ben a lengyel ellenzék nagyrészt egységesen ült le a kerekasztal-tárgyalásokra. Amikor a lengyel nemzeti ellenállás hagyományairól és a rendszerváltásban betöltött szerepéről beszélünk, akkor nagyon fontos tényezőként ki kell emelnünk, hogy a rebellisség egy újabb határozott és a jelenlegi lengyel gazdasági helyzet szempontjából döntő mozzanata volt, amikor 1990 után az új lengyel vezetés megtagadta a kommunista rezsim által felhalmozott államadósság visszafizetését.
