Az Európai Unió némán tűri azt, hogy Törökország regionális nagyhatalmi szerepre tör a Földközi-tenger medencéjében

Erdogan török elnök karácsonykor jelentette be, hogy a török parlament januárban dönteni fog arról, hogy Törökország csapatokat küldhessen Líbiába. Természetesen ezt a katonai támogatást a Tripoliban székelő, nemzetközileg elismert líbiai egységkormány kérte. Kár, hogy ezt az „egységkormányt” Líbiában ismerik el a legkevésbé: egy hadúr éppen most próbálja kiverni a fővárosból a „líbiai egységkormány” csapatait. Amelyek persze nyilván egy másik hadúr csapatai csupán, és semmi közük nincs Líbia egységéhez.

Erdogan szerdán előre be nem jelentett látogatást tett Tunéziában, ahol egyebek közt a líbiai helyzetről is tárgyalt Kaisz Szaíd frissen megválasztott tunéziai államfővel. Tunézia számára rendkívül kényelmetlen, hogy a szomszédságában egy totális polgárháború zajlik, mert az európaiak számára teljesen átláthatatlan törzsi, etnikai és vallási viszonyok miatt az bármikor átterjedhet hozzájuk is, a gazdasági és egyéb biztonsági következményekről nem is beszélve. Kaisz Szaíd tunéziai elnök felvette a kapcsolatot Fájez esz-Szarrádzzsal, a nemzetközileg elismert líbiai egységkormány miniszterelnökével is, néhány hete tárgyalt vele.

Tunézia számára nyilván nem opció, ahogy Fájez esz-Szarrádzs számára sem, hogy látványosan szembemenjen az EU kívánságaival, de pontosan tudja, hogy az EU-tól és a NATO-tól annyi katonai segítséget nem fog kapni, még a rejtett csatornákon sem, ami valamiféle katonai győzelemhez, egy stabil status quo kialakításához vezethetne. A líbiai kormány helyzete válságos, és a nagyhatalmi vákuumban most megjelenhet az ébredező és katonailag nagyon erős Törökország. Erdogan erős hadserege képes lehet akkora segítséget nyújtani a líbiai kormányerőknek, hogy azok az ország értelmezhető részén szerezzék vissza és képesek legyenek stabilizálni a hatalmukat. Ezzel az akcióval a törökök jelentős befolyást szerezhetnek egy újabb népvándorlási útvonal felett, amivel bármikor még jobban megszorongathatják az EU-t.

A török kormány novemberben írt alá biztonsági és katonai együttműködési megállapodást Tripolival, kiváltva az ősellenség Görögország és más államok heves bírálatát. De az ilyen török lépéseknek sosincs más következménye a kemény, de üres szavakon kívül. A megállapodást – amelynek értelmében líbiai kérésre Törökország katonai kiképzőszemélyzetet és felszerelést küldhet Líbiába – decemberben a líbiai egységkormány és a török parlament ratifikálta. Minden katonai beavatkozás így szokott kezdődni. Ráadásul a törököknek komoly tapasztalatuk van az ilyesmiben: Ciprus törökök lakta felét évtizedek óta „biztosítja” a török hadsereg. A törökök lojalitása annyira fontos a NATO-nak, hogy még ezt is simán eltűrik neki, ahogy a kurdkérdés kezelését és a szíriai akcióikat. A törököknek Putyin is elnézte azt végül, hogy a török légvédelem lelőtt egy orosz katonai repülőgépet, kifejezetten kétséges körülmények között.

Törökország az ENSZ fegyverembargója ellenére már korábban is küldött katonai támogatást esz-Szarrádzs kormányának. Felesleges is feltenni a kérdést, hogy egy elismert kormánynak, amely hadban áll, miért nem lehet fegyvert szállítani. Nyilván az illegális fegyverkereskedőknek is kell keresni valamit.

A Líbia déli és keleti részét ellenőrzése alatt tartó Halifa Haftár tábornok április 4-én indított egy offenzívát az ENSZ által elismert kormány ellenőrzése alatt álló Tripoli elfoglalására. A hadművelet ugyan elakadt, de december 12-én a tábornok bejelentette, hogy hamarosan döntő támadás következik a főváros elfoglalásáért. A líbiai kormány katonai segítséget csak a törököktől remélhet, és most, a végveszélyben meg is fogja kapni. Más szavakkal: ma csak Törökországnak van olyan hadserege, amely gyorsan és nagy erőkkel be tud avatkozni Észak-Afrikában, és ezt el is hiszi róla egy líbiai hadúr. Mindenki más csak fenyegetőzik. Hiába gyengült valamennyit Erdogan hatalma, a nagyhatalmi törekvései valószínűleg népszerűek, és a népe elfogadja a katonai veszteségeket a nagyhatalmi álmok megvalósulásáért cserébe. Európának – a francia Idegenlégiót leszámítva – már talán nincs is azonnal bevethető katonai ereje, de ha lenne is, azt politikai, belpolitikai okból egyetlen nagyobb európai ország kormánya sem merné bevetni valódi katonai feladatra. Főleg Észak-Afrikában nem.

A már nem különösebben keresztény, de az „ünnepi” fogyasztásba és zabálásba tespedő európai politikai elit észre sem veszi, hogy az egykori hatalmi pozícióinak maradékából egy jelentős darabot most éppen egy olyan közepes iszlám ország vesz át, amelytől már amúgy is nagyon jelentős mértékben függ Európa biztonsága.