A szimbólumok erejéről, avagy mi történik, ha ledöntenek egy szobrot...
A világ mostanában érdeklődve figyeli a derék angolszász – sőt, immár frankofón – államokban az új divatot, miszerint be kell dönteni a szobrokat különböző folyókba, le kell fújni, meg kell rongálni, s akkor nagyon menők leszünk. Sőt, ez a hullám már hozzánk is elért. A hozsannázók a hihetetlen progressziót ünneplik, a kicsit kevésbé bátrak a szoborrongálás kulturális aspektusait ítélik el. Eközben valójában egy nagyon régi dolog történik – tudományosan mondva: ideológiai és történelmi paradigmaváltás. Másik nevén: a múltat (végképp) eltöröljük, s más jön. S nem tekinthetünk el amellett, hogy a szobrok rendszerint emberformájúak, tehát, akik azokon haragot töltenek ki, szintén bizonyos embertípusra kivetülő dühöt vezetnek le rajtuk.
Ebből pedig már csak egy lépés a történelemben újra és újra (szinte unalmasan) ismétlődő dolog: ha ledöntöm a szobrodat, én jövök helyébe, és az én szobraimat (emlékműveimet) kell majd tisztelni. Ha pedig ez neked nem tetszik, akkor jön az autodafé, majd a defenesztráció, majd pedig a különböző népcsoportok fegyveres küzdelme, amit a művelt nyugat (ugyanis ott ennek is van hagyománya) polgárháborúnak hív.
Végignézve az elmúlt évszázadokat: néhány nagyon ritka eset kivételével a szobor, ikon, festmény stb. eltávolítása, kicserélése majdnem minden esetben egy másmilyen ideológia, nézőpont felülemelkedésének a jele.
1990-re – az addig szerves tájképnek tűnő –, ülő, álló, nézelődő vagy szemlélődő Lenin-szobrokat már mindenki megszokta. (A komcsik kényszeresen minden zugba telepítettek egy Lenint.) Valójában néhány nagyon haragos ellenzéki kivételével már nem is nagyon rongálták meg őket. Ha belegondolunk, párnak (igaz nem soknak) még művészeti értéke is lehetett. Mégis, amikor köztársaság lett hazánk, vagyis nem szocializmus, Lenin elvtárs szobrainak menni kellett. Ennek nagyon egyszerű oka volt: a szocializmus fő szimbóluma távozásra ítéltetett. S el is tűntek a Lenin-szobrok. Ha visszatérnek, majd megint tudni fogjuk, mihez tartsuk magunkat.
Minden rendszernek, szisztémának, uralomgyakorlási formának vannak hősei
Ezek kisebb és nagyobb hősök, akik győzelmeket, áldozatokat, eredményeket, de mindenképpen valami figyelemre méltót alkottak. Ez így aztán azt eredményezte, hogy az embert kitüntette a saját népe, kultúrköre, stb. (A nagyon kusza középkori itáliai sztorik közül ugyanakkor kitűnik egy, amikor például egy zsoldosvezért öntöttek szoborba a derék polgárok, hogy utána rögtön meg is szabaduljanak tőle...)
Leninnel ellentétben ugyanakkor ezek a hősök, poéták, kulturális közéletben ismert emberek egy nagyobb dolognak a szimbólumai – nevezzük ezt összeurópai kultúrkörnek. Ha ez érintetlen, akkor egyszerű díszletként funkcionálnak, kiválóan lehet bennük gyönyörködni, alattuk kávézni, vagy csak egyszerűen elmenni mellettük, s nem észrevenni őket.
Nagyon sokáig úgy álltak a dolgok, hogy ezek a szobrok, ikonok, festmények, sőt templomok lényegében senkinek nem tűnnek fel. Például Traianus diadalíve alatt azért lehet zavartalanul kávézni Rómában, mivel a dákokat – akik ezen emlékmű ellen tiltakozhattak volna – főszabályként lemészároltatta. Ugyanez a helyzet a dicső Caesar, vagy Martell Károly szobrával. S haladhatunk előre a korban, egész addig, amíg ki nem derül, hogy az európai (görög-római-zsidó) kultúrkörnek, a későbbi kereszténységnek van néhány valódi ellenfele.
Mert a szobrok után a templomok jönnek
IX. Lajos Saint-Chapelle-je csak annyiban zavart egészen addig bárkit is Párizs közepén, amíg nem tudott mellette elmenni a sok turistától. (Vagy épp nem fért be, mert zsúfolt volt, és nem tudta megnézni.) A Notre-Dame pedig most ikonikus „párizsi” épület. Mint a Hagia Sophia, amely éppenséggel ikonikus konstantinápolyi épület volt. (Mára ez utóbbi települést Isztambulnak hívják.)
Ha viszont olyanok kerülnek többségbe, akiknek vélelmezett ősapjait az előbb említett IX. Lajos, vagy utódainak egyike mészárolta le, akkor a Saint-Chapelle, s később a Notre-Dame is szimbólum lesz, egy olyan dolog, ami ellen lázadni kell, át kell építeni. Mint történt az a Hagia Sophiával, amiből, mint tudjuk, a világ egyik legnagyobb mecsetje lett.
Amikor a belgák egyik modernkori tömeggyilkosának, II. Lipót királynak a szobrát (ő volt az, aki 10 millió négert csonkíttatott meg, illetve mészároltatott le a gumikereskedelem nagyobb üdve érdekében) elkezdik megpiszkálni, akkor bizony a belga elit elkezdhet gondolkodni. Azon kezdhet el gondolkodni, hogy jó ötlet volt-e beengedni a fent említett megcsonkítottak és meggyilkoltak utódait. Mert bizony az európai történelemnek vannak árnyoldalai, s ezek nem tűntek el a történelemkönyvekből.
Ha pedig ezek az emlékeltörlők Európában, az Egyesült Államokban, a muzulmánokkal mára (időlegesen) összenőtt másik történelem-eltörlő eszmerendszerrel – a marxizmussal, összekapcsolódnak a marxista terminológiában csak lumpenproletariátusnak nevezett népességgel (amelyik ipso facto – nyugaton legalábbis – jelentős számban színesbőrű), akkor egyszer csak kiderül, hogy arrafelé igen sokaknak el kell kezdeni gondolkodni. Esetleg megtervezni a menekülési útvonalat.
S nem is teljesen ok nélkül...
Nyitókép: archyde.com
