A világ legkeményebb diktatúrájának nyújtanak mentőövet a nyugati országok által kivetett szankciók
Sokszor végigtárgyalt téma, hogy az Európai Unió és általában a nyugati világ mennyire lábon lőtte magát gazdaságilag az Oroszországra kivetett energetikai szankciókkal. Az emiatt kialakult elégedetlenségre eddig félig lemálló sebtapaszként ragasztották rá a kifogást a szankciókat kivető országok vezetői, miszerint ezzel megfékezik az „elvetemült”, „őrült” Putyint. Az efféle kommunikációs manővereknek azonban most úgy tűnik, hogy vége. Egyfelől kiváló piacot talált Oroszország a BRICS-országokban, amelyeket láthatóan hidegen hagy az ukrán háború. Másfelől a világ egyik, ha nem a legkeményebb diktatúrája is egy jó mély levegőhöz juthat az oroszokra kiszabott szankcióknak köszönhetően. Észak-Korea bejelentkezett az oroszoknál: mintegy százezer „önkéntest” küldenének Ukrajnába. Ha pedig Oroszország nem kap nyugati pénzt az energiaforrásaikért, akkor nyitottá válik a lehetőség arra, hogy azzal fizesse ki Észak-Korea nyilván nem önzetlen segítségnyújtását. Ennek bonyolítására pedig kiváló „strómanként” szolgálhatnak a Donbászban létrehozott szakadár népköztársaságok.
Mint ismert, az oroszok a múlt héten bejelentették, hogy 100 ezer észak-koreai önkéntes áll készen arra, hogy Ukrajnában az orosz oldalon harcoljon; ehhez Moszkvának mindössze normalizálnia kellene a kapcsolatát Phenjannal és feloldani az ENSZ-szankciókat. Utóbbi ugyan elvben jelenthet problémát, valójában azonban könnyen megkerülhető akadálynak tűnik. Az első feltétel pedig gyakorlatilag adottnak tűnik, hiszen a nemzetközi helyzet úgy hozta, hogy Putyinnak szüksége lehet egy engedelmes hadseregre, ami nem finnyáskodik olyan cselekedetek megtételénél, amit esetleg már az orosz katonák gyomra sem vesz be.
Az ukrajnai orosz hadműveletek már azelőtt megakadtak, hogy valójában belendültek volna, amiben egyrészt a nyugati fegyverszállítmányoknak is szerepük van, másfelől látványos, hogy az oroszok az elmúlt hónapokban csak ímmel-ámmal indítottak offenzívákat. Dél-Ukrajna (Herszon, Mariupol és Odessza) körbezárása, valamint a front Donyecktől és Luhanszktól való eltolása óta gyakorlatilag „csak” anyagháború folyik a felek között: az orosz veszteségek még az ukrán adatok szerint is jóval alacsonyabbak (50 ezer fő alatt), mint azt egy bő fél éve (!) tartó háború alatt várni lehetne. Ez egyféleképpen lehetséges: ha offenzív jellegű hadműveletek helyett inkább statikus, kivéreztetésen alapuló, ostrom jellegű stratégiát alkalmaznak az oroszok. Ennek lehetséges okainak megfejtése adhatja meg a kulcsot ahhoz, hogy vajon szüksége van-e Oroszországnak az észak-koreai önkéntesekre.
Az ismert, hogy a háború az orosz katonák körében sem népszerű különösebben. A híradások szerint rengeteg a fiatal sorkatona, akik nem számítottak arra, hogy éles küzdelemben valaha is bevetik őket. Ráadásul az orosz veszteségeket már nem lehet úgy kommunikálni, mint a cári vagy a bolsevik időkben: a lakosság a híradások szerint rosszul reagált az elvesztett katonákról szóló jelentésekre.
Ezzel szemben Észak-Korea teljesen más világ: a propagandagépezet szemrebbenés nélkül képes a lichtensteini hadsereg legendás, 1866-ban produkált teljesítményéhez (80 katonát küldtek háborúba, de 81 fővel tértek haza) hasonló jelentéseket leadni akkor is, ha csapataik esetleg súlyos veszteségeket szenvednének Ukrajnában. Ráadásul a közmondásos vicceket félretéve, az orosz bakák jórésze a modern európai értékek mentén szocializálódott, számos parancs legalábbis súlyos dilemma elé állíthatja őket. Ehhez képest az észak-koreai hadsereg közismerten tekintélyelvű – másképp a diktatúra sem lehetne működőképes –, az elitegységek pedig fanatikusan követik a vezér, Kim Dzsongun minden parancsát. Ha pedig már elit egységek, érdemes megjegyezni, hogy az észak-koreai tüzérség már a libanoni háborúban és a 2010-es években, az arab tavaszt követően a szíriai hadsereg mellett tevékenykedett. Ez a harcban már kipróbált tüzérség ráadásul jóval fejlettebb is az orosznál: hatótávolságuk többszöröse az orosz fegyverrendszereknek.
A tüzérségi egységek mellett az észak-koreai különleges erők egységei potenciálisan kulcsszerepet játszhatnak Ukrajnában, hiszen ők is jelentős tapasztalatot szereztek a szíriai lázadáselhárító műveletekben. Ráadásul Phenjan rendelkezik a világ legnagyobb ilyen jellegű hadereje felett, az észak-koreai különleges erők létszámát 200 ezer köré becsülik. Brit beszámolók szerint ez a különleges erő „nagyon motivált, politikailag jól indoktrinált és jól képzett... Az egységektől elvárják, hogy folyamatosan törekedjenek a kezdeményezésre, minden előre nem látható eseményt a maguk javára fordítsanak, és a költségektől függetlenül előmozdítsák céljaik elérését.” A 2010-es években Szíriába telepített két észak-koreai különleges egységet az általuk célba vett lázadók vezetői „végzetesen veszélyesnek” tartották a csatatéren. Nem meglepő módon ezek az egységek az ukrán hadseregnél sokkal jobban felszereltek, képzettségük pedig sokkal magasabb színvonalú. A koreai „önkéntesek”, amennyiben ezen egységek tagjaiból állnak össze, igen komoly ellenfelet jelenthetnek az ukránoknak – feltéve, hogy az orosz vezérkar megfelelően tudja őket integrálni.
Az önkéntes megnevezés egyébként nem véletlen ebben az esetben. Természetesen szinte kizárt, hogy valóban lenne 100 ezer olyan észak-koreai, akik szívesen elutaznának Ukrajnába. A megnevezés csupán a nemzetközi egyezmények megkerülésére szolgál, hiszen így Észak-Korea hivatalosan nem lesz hadviselő fél. Ugyanezt a „kiskaput” kihasználva támogatja Kanada, az USA, de még a balti államok is Ukrajna háborús erőfeszítéseit.
Miért jó ez Észak-Koreának?
Itt térünk vissza a címben megfogalmazott állításhoz: Észak-Koreára még Oroszországnál is több szankciót vetettek ki a nyugati hatalmak, valamint az ENSZ. Az ország egyik legnagyobb problémáját éppen az jelenti, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa a szervezet minden tagállamának tiltja, hogy energiahordozókat szállítson Észak-Koreának. Ebben jelenthet kiskaput az ukrajnai háború következtében kialakult nemzetközi helyzet. Kim Dzsongun pedig az egyetlen dologgal fizethet, ami rendelkezésére áll – az emberi élettel, vagyis a hadsereggel.
A kiskaput a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságok jelenthetik, hiszen a szakadár régiók nem az ENSZ tagállamai; egyikük sem köteles követni az ENSZ Biztonsági Tanácsának Észak-Koreát szankcionáló határozatait – így a világ azon kevés területei közé tartoznak, amelyekkel a kelet-ázsiai állam szabadon kereskedhetne. Oroszország pedig már most is kiterjedt gazdasági kapcsolatokat ápol a két népköztársasággal. Rajtuk keresztül pedig Észak-Korea is elérhetővé válhat Oroszország számára, legyen szó fegyverekről vagy energiahordozókról. Utóbbit pedig, ha nem tudja nyugati valutára váltani, reális alternatíva azt a keleti humán erőforrásba fektetni. Ezen összefüggés mentén nehéz lesz megmagyarázni idén télen a didergő európai lakosságnak, hogy a szankciók szükségesek Putyin térdre kényszerítéséhez – miközben a Nyugat saját hibás döntései mentén megkezdi az életszínvonal konvergenciáját az észak-koreaihoz.
Fotó: MTI/EPA/Alekszej Nyikolszkij
