Német, ne lopj, mert...
Kedvenc karácsonyi filmünkből (Die Hard) tudjuk, hogy a felsőbbrendű német ideológia csak a lopást és a rablást takarja ki. Hans Gruber nem a A New Provo Front hét emberét, a Liberté de Quebec öt vezetőjét és az Ázsiai Hajnal kilenc tagját szerette volna kiszabadítani, hanem mindközönségesen több százmillió dollárt érő, bemutatóra szóló kötvényt készült ellopni a Nakatomi toronyház biztonsági széfjéből, miközben élvezetből gyilkol is. Amikor Anna Lührmann, Németország európai ügyekért felelős minisztere bejelenti, hogy megvan a terv egy ország szavazati jogának megvonására, akkor legyünk tisztában vele, a németek megint ki akarnak rabolni minket.
A szovjet legenda szerint április 4-én hagyták el a német csapatok Magyarország területét, és nem üres kézzel távoztak. Románokat megszégyenítő tempóban pakoltak fel előtte minden mozdítható értéket a vasúti szerelvényekre, mivel úgy tartották, hogy a magyar vagyon a német vagyon funkciója. Ezt, az Edmund Veesenmayertől származó gondolatot a német nácik kései utódai, a német zöldek sem képesek elengedni, nemcsak az EP-be delegált pszichopatáik, hanem a kormánytagok is azon ötletelnek, hogyan lehetne kirabolni az általuk alsóbbrendűnek, ázsiainak tartott magyarokat. Megint vinnének mindent: aranyhalat, likőrt, névtáblát, uniós forrást.
Anna Lührmann ugyanis Németország európai ügyekért felelős minisztereként érzi úgy, hogy neki a magyar ügyekkel, a magyar vagyontárgyakkal, a Magyarországnak járó szavazati joggal és uniós forrásokkal kell foglalkoznia. Pedig ez egyáltalán nincs ott a minisztériumához delegált feladatok között. Azok ugyanis ezek lennének:
- Németország európai politikájának alakítása és képviselete.
- Az Európai Unióval kapcsolatos ügyek koordinálása.
- Az európai integráció előmozdítása.
- Az EU intézményeivel való kapcsolattartás.
Ehelyett fajelméleti alapokon azon dolgozik, hogy rátegye a vagyontárgyainkra a kezét, ahogy Hans Gruber megkívánta Takagi úr széfjének tartalmát. Amit Lührmann asszony művel, az az Alfred Rosenberg vezette Megszállt keleti területek minisztériumához tartozott korábban. És mintha Scholz elődje, Dönitz aláírt volna papírokat arról, hogy ilyen tárcája nem lesz többé a német kormánynak. Ezek szerint elfeledkeztek róla, és az amerikai katonai rendészet sem gumibotozta még vissza a keseszőszi kis fejükbe ezt az információt.
A legújabb német ideológia, a jogállamiság-fétis mögött ott a pőre mohóság, a szerzési vágy, az inger, hogy amit ők már nem termelnek meg maguknak, azt elvegyék mástól. Kétezer éve is mindig azon törték a fejüket, hogy melyik szomszédtól mit vegyenek el, ma sincs ez másként. Kivéve, ha emlékeztető veréseket kapnak, hogy nem szabad. Julius Caesar, miután megverte a germánokat, átkelt a Rajnán és oszlopot állított, amire valami olyasmit iratott, hogy megcselekedtem és újra megteszem. Ez hatott, egy darabig nem vágytak mások tulajdonára. Kései kollégája, Churchill meg a hasonló tapasztalatok nyomán úgy vélte, ötven évente le kell bombázni Németországot, ha adnak rá okot, ha nem, különben elvadulnak. Nem tanultunk a történelemből.
Tanuljunk viszont John McClane-től! Legyen nekünk is gépfegyverünk! Ami – tekintettel arra, hogy a németek erejét ma az uniós intézmények korrumpálása és elfoglalása adja – egy erős Patrióta-frakció kell legyen. Aminek utána lehet az a jelmondata, hogy:
Yippee-Ki-Yay, Motherf*cker!
Frissítés! A szerző ép elméjét megkérdőjelező kommentelők kedvéért itt van egy idézet kollégánktól, Tacitustól:
„A germánokat mindig ugyanaz az ok készteti, hogy átkeljenek Galliába: a mohó prédavágy és a vándorlás szenvedélye, hogy odahagyván mocsaraikat és pusztaságaikat, birtokba vehessék ezt a termékeny földet s titeket: ürügynek egyébként a szabadságot emlegetik és tetszetős jelszavakat, de hát senki még mások leigázására és kényuraságra nem vágyott úgy, hogy ne ugyanezeket a kifejezéseket használta volna.”
