Így kísért minket a Charlie Hebdo elleni ISIS-merénylet – Tíz év után sem tanultunk a tragédiából
Sorra emlékezett meg a sajtó a 2015. január 7-én bekövetkezett támadásról, amelyet az Iszlám Állam vállalt magára. Tizenkét embert öltek meg egy Mohamed-karikatúra megjelentetése miatt, jelezve, hogy korántsem magától értetődő a szólásszabadság, mint azt elképzeltük. A francia sajtó hol védte, hol támadta a Charlie Hebdót, mondván "ostoba és túl provokatív." De egyvalamit mi is levonhatunk tanulságként: mintha csak azt tanultuk volna meg, hogyan alkalmazzunk magunkon öncenzúrát. Mert ma már a szatírával sem sérthetünk meg senkit. Akkor se, ha igaz.
Tíz éve, 2015. január 7-én az algériai származású muszlim testvérpár, Sait és Cherif Kouachi berontott a Charlie Hebdo szatirikus magazin szerkesztőségébe, amelynek nyolc munkatársát és még négy másik embert hidegvérrel megöltek. A támadók elmenekültek a helyszínről.
A támadás híre sokkolta a világot, és hódító útjára indult a „Je suis Charlie” jelszó. E mottó nemcsak a tragédiára adott válasz volt.
Mivel a terroristák indítéka az volt, hogy bosszút akartak állni a magazin által közölt Mohamed prófétát ábrázoló karikatúrákért, ezért a szólásszabadság jelképé is vált.
Ám akkor senki sem tudhatta, hogy a mészárlás később a terror évének kezdetét jelentette Franciaországban.
Erős üzenet
A Charlie Hebdo mai lapszámában a következő címmel emlékezett meg és reagált a tíz évvel ezelőtti támadásra:
„Elpusztíthatatlan”
A lapszámban egy felmérést is közöltek, amely szerint a franciák 76 százaléka tartja alapvető jognak a véleménynyilvánítás szabadságát és a szatírát. Ez jelentős emelkedés a 2012-es 58 százalékhoz képest.
Az üzenet ugyan erős, de a szerkesztőség életét a mai napig meghatározza a tragédia.
Jelenleg ugyanis egy titkos, szigorúan védett irodában dolgoznak az azóta kicserélődött karikaturisták, többek között a magazin szerkesztője, Laurent „Riss” Sourisseau, akit tíz éve vállon lőttek a támadás során.
Sajtóvisszhang a támadás tízéves évfordulójára
A tragédiáról természetesen nemcsak a Charlie Hebdo emlékezett meg.
A L'Opinion című jobboldali francia lap a fent említett felmérésre hivatkozva tette fel a költői kérdését:
„Szabad-e bármit mondani és bárkit szatirizálni a szólásszabadság nevében?”
A Libération című baloldali napilap pedig a támadás egyik túlélő karikaturistájának, Cocónak az illusztrációját közölte kedden.
„Liberté, Liberté, Charlie!”
– írta címlapján.
Igaz, némiképp képmutatóan, ugyanis az UnHerd brit hír- és véleményportál rámutatott: ez a lap hányta a Charlie Hebdo szemére, hogy „rasszista.”
Egy másik, kommunista napilap is megható címlappal jelentkezett:
„Ők voltak a Charlie”
– írta, tisztelegve a meggyilkolt újságírók, Cabu, Tignous, Charb, Wolinski, Elsa Cayat és Bernard Maris előtt.
A Le Soir című belga lap pedig azt sajnálja, hogy a Charlie Hebdo szellemisége feledésbe merült.
„Az »Én vagyok Charlie« az ellentmondások ápolásáról, a szabadságot korlátozó törvények ellenzéséről, az iszlamista parancsok elutasításáról és a humor felhasználásáról szólt a dogmák, a tekintélyelvűség és az idióták ellen”
– állt a cikkben.
A Le Temps karikaturistája, Chappatte ironikusan összegez:
„2015-ben az emberek tiltakoztak, mondván, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága szent. Tíz évvel később ez az üzenet még mindig ugyanaz, de azzal a kitétellel, hogy »a véleménynyilvánítás szabadsága szent, amíg nem sért senkit«”
Csendes megemlékezés helyett
A La Croix katolikus újság viszont emlékezés helyett azt vonta le tanulságként, hogy a fiatalabb generáció kritikusabbnak tűnik a szatirikus humorral szemben, amikor az a vallást támadja, de toleránsabb, amikor a híreket és a politikát szatirizálja.
A The Economist pedig annak ellenére találkozott Riss-szel, hogy a Charlie Hebdóról azt írta
„Ugyanolyan ízléstelen, ostoba és provokatív, mint mindig.”
Riss egyébként a lapnak azt nyilatkozta, hogy a Charlie Hebdo szokatlanul provokatív, de azt mondja, hogy ez ma azért tűnik annak, mert a tolerancia határa egyre szűkül.
Mi pedig azt gondoljuk, hogy a tragédia és annak következményei tökéletesen jelzik, hogy Európa a mai napig nem tanult a "Wilkommenskultur" pusztító szellemiségéből, tíz esztendő után sem.
