A germán államfő, aki érdekelt a politikai válságban – Még csak most alakulhat meg az osztrák kormány
Még Németországban is hamarabb lehet vége a politikai válságnak, mint a germán kistestvérnél. Ausztriában ugyanis még csak most, a parlamenti választás után fél évvel sikerült megállapodnia a szivárványkoalíció pártjainak egymással. Ami persze még nem jelent automatikusan kormányalakítást. Ennek a román hagyományokat idéző politikai válságnak a kulcsfigurája kétségtelenül Alexander Van der Bellen szövetségi elnök, aki hetven éves tradíciókat köp szembe, hogy minél tovább hatalmon maradjon. Így sem a szavazókat, sem a politikai krízisek elkerülésére létrehozott szokásjogot nem tartja tiszteletben. Az eredmény pedig magáért beszél: még az osztrák liberális sajtó is támadja az egykori zöld politikust.
Hosszú idő után létrejöhet egy kormánykoalíció Ausztriában. Az Osztrák Néppárt (ÖVP), az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) és az Új Ausztria és Liberális Fórum (NEOS) az APA hírügynökségnek bejelentette, megegyezésre jutottak egymással a hárompárti kormánykoalíció megalakításáról.
A leendő koalíciós partnerek pedig már be is mutatták kormányprogramjukat a parlamentben. Eszerint hét év alatt konszolidálják a költségvetést, jelentős szigorítások lesznek a migrációs törvények terén és könnyíteni tervezik a bérlők terheit is.
"Jajj, csak ne az FPÖ!"
Azonban nem akármilyen utat kellett bejárni, hogy esély nyíljon a koalíció létrejöttére, kezdve a tavaly szeptemberi parlamenti választásokkal.
Azt ugyanis hiába az Osztrák Szabadságpárt, az FPÖ nyerte meg, ennek ellenére Alexander Van Der Bellen szövetségi elnök nem annak vezetőjét, Herbert Kickl-t bízta meg kormányalakítással, hanem az ÖVP-t.
Az ÖVP tárgyalásokba is kezdett a szociáldemokratákkal és a liberálisokkal, ám azok több hét után véget értek, miután előbb a NEOS, majd maga az ÖVP is otthagyta a tárgyalóasztalt.
Van Der Bellennek így nem volt más választása, mint felkérni Kicklt a kormányalakításra, viszont az ÖVP ebből az egyeztetésből is kivonult, hogy újratárgyaljon a szociáldemokratákkal és a liberálisokkal.
Természetesen megegyeztek, hiszen túl sok választásuk nem volt: ha nincs megállapodás, jönnek az előrehozott választások, ami minden felmérés szerint a Szabadságpártnak kedvezett volna, miközben az ÖVP és az SPÖ komoly támogatottság híján nagyot bukott volna.
Az, hogy az FPÖ-t lényegében kizárják a kormányalakításról szóló tárgyalásokból, ezáltal nem az osztrák népakarat érvényesül nyugati szomszédunkban, nagyban köszönhető a gyengekezű, ám annál pofátlanabbul a kormányalakításba belefolyó osztrák államfőnek.
Nincs ellentmondásosabb a germán alkotmányoknál
Pedig az osztrák államfői tisztség formálisan nem tölt be jogi funkciót a kormányalakításban. A parlamenti választás után a germán területeken az a szokás, hogy a mindenkori kormány – függetlenül a választás végkimenetelétől – felajánlja lemondását, akit majd az államfő adott esetben megbíz a hivatali idejének folytatásával. Ebben a folyamatban csak a kormány eskütétele tartozik az államfő alkotmányosan meghatározott kötelezettségei közé.
Tegyük hozzá, ez egy olyan politikai paradoxon Európában, amely tipikusan a germán területeken, különösen Ausztriában van jelen, legalábbis ami a formális és tényleges hatalom közötti elválasztást illeti. De azt nyugodtan lehet állítani: csakúgy mint Magyarországon, Ausztriában is elvileg sokkal formálisabb hatalma van az államfőnek, mint a kormányfői pozíciót gyakorló miniszterelnöknek vagy kancellárnak.
Ehhez képest Van der Bellen mégis mintha felügyelet helyett ténylegesen beleszólna a kormányalakításba, és ez már a liberális Wiener Zeitungnak is feltűnt.
A lap ennek kapcsán meg is szólaltatta Peter Filzmaier politológust, aki szerint – bár érthetetlen módon a kommunizmusban fogant, de a mai napig érvényes osztrák alkotmány nem zárja ki – az osztrák szokásjog és az 1955 utáni politikai konszenzus alapján a mindenkori államfő nem rendelkezhet törvények felett és nem szólhat bele ténylegesen a kormányalakításba. Ez ugyanis politikai krízisekbe torkollna – ahogyan az most is történik.
"Reálpolitikai értelemben a szövetségi elnök az állam többi képviselőjével való interakciótól függ, mert ha teljes hatalmát gyakorolja, elakadásokat vagy akár alkotmányos válságokat kockáztatna"
– mondta Filzmaier.
Vagyis van der Bellen papíron csak az aktuális kormány javaslatára oszlathatja fel az osztrák alsóházat, a Nemzeti Tanácsot. Viszont ezt a kormányt természetesen bármikor leválthatja, és újat nevezhetne ki, amely megfelel a Nemzeti Tanács feloszlatására vonatkozó kérésének – de ezt a kormányt akkor valószínűleg egy bizalmatlansági indítvány megbuktatná –, és teljes lenne az alkotmányos válság.
De ugyanez a helyzet a sürgősségi rendeletekben is, amelyeket válság idején a szövetségi elnök kiadhat.
Igaz, nem kell háborúra vagy járványhelyzetre gondolni. Szomszédunknál az is válságnak számít, ha mondjuk a Nemzeti Tanács nem tud összeülni egy törvény elfogadásához.
Román hagyományokat követve
A lap szerint mindezek ellenére Van der Bellen az imént mutatta be, hogyan lehet ebben a hivatalban befolyásolni a kormányalakítást.
Ugyanis azzal, hogy nem az FPÖ-t, mint a választás győztes pártját kérte fel kormányalakításra az osztrák államfő, egy, a politikai válság elkerülésére szolgáló hetvenéves hagyományt köpött szembe.
Az eredmény pedig ismert, és egyben kísértetiesen hasonló, mint amilyen Németországban is lezajlott. Csakhogy amíg a német parlamenti választások lebonyolításával és a CDU/CSU győzelmével – eddig úgy tűnik – lezárul egy több éves politikai válság a „Nagy Testvérnél,” Ausztriában továbbra sincs megoldás, ami a kormányzást illeti. Ebben viszont túl sok mindenben nem különbözik a politikai válságok nagymesterétől, Romániától.
Kiemelt kép: Alexander Van der Bellen, aki osztrák államfőként érdekelt saját országa válságában. Fotó: MTI/EPA/Christian Bruna
