Venezuela és Maduro letartóztatása: tényleg a zsarnokságáért fogták el a kommunista diktátort?
Fotó: Cristian Hernández
Alig telt egy nap a venezuelai diktátor, Maduro elfogásának híre óta, máris elmondhatjuk: eléggé eltorzult narratívák forognak közszájon, fekete-fehérre egyszerűsítve Donald Trump katonai intervencióját, és igyekeznek ideológiai magyarázatot adni az akcióra. Pedig ha valaminek nincs ideológiai alapja, akkor az a venezuelai diktátor elfogása.
Január harmadika, érkezik a hír, miszerint Nicolás Madurót, Venezuela elnökét egy katonai művelet keretében letartóztatták, majd az Egyesült Államokba szállították. Ahogyan az lenni szokott, a közbeszéd kettészakad: az egyik oldalon egyenesen helyeslik, amiért Amerika – ahogyan a történelem során annyiszor – ismét beavatkozott, hogy egy valóban ízig-vérig kommunista diktátort kapcsoljanak le, a másik oldalon pedig mártírként hivatkoznak egy olyan emberre, aki a másik kommunista diktátor, Hugo Chavez halála után nemcsak elszegényítette az országot, de brutálisan leverte a tömegtüntetéseket, és valóságos hadjáratot indított saját népe ellen. Nem árulok zsákbamacskát, ha azt állítom: mindkét álláspont több mint téves, és megint elrugaszkodik a valóság talajától.
Venezuelában szó nincs „kommunistaellenes” akcióról.
Nézzük az első narratívát. A jobboldal – érthető okokból – Maduro kommunista mivoltát emeli ki, ahogyan egy-egy véleményvezér megtette. Ez azonban önbecsapás.
Washington ugyanis nem ideológiai okokból indítja meg katonai intervencióját, hanem azért, amiért ötvenhatban beavatkozott Egyiptom politikájába, amiért az Öböl-háború keretében megszállta Kuvaitot, amiért a New York-i terrortámadásra hivatkozva megtámadta Irakot, majd Afganisztánt: olajért.
Venezuela olajkitermelése is erről árulkodik. A dél-amerikai ország a világ legnagyobb olajkészletével rendelkezik, a globális kapacitás mintegy 18 százalékával, ám Maduro gazdaságpolitikája miatt szankciókkal és blokáddal is sújtották az országot. A legérdekesebb az, hogy a szombaton elfogott elnök hiába vezette már 2013 óta a latinó államot, még a Biden-korszak alatt is szállítottak olajat az Egyesült Államokba. Ezt támasztja alá, az AFP tudósítása, miszerint az amerikai pénzügyminisztérium 2023-ban hathónapos engedélyt adott a caracasi Chevronnak, hogy együttműködjön Venezuela állami vállalatával, az adósságát Amerika felé addig nem törlesztő PDVSA-val az olajkitermelésben, majd pedig olajat szállítson az USA-ba. Pedig Amerika 2017-2018 óta szankciózza az ország olajexportját.
Természetesen névleg a „demokrácia aláásásával” és a „jogállam megdöntésére irányuló kísérletekkel” magyarázzák a szankciók működését.
Ezzel valójában Trumpéknak az a célja, hogy egy esetleges szankciófeloldás után kizárólagossá tegye a venezuelai olajszállítmányokat Amerika felé, és semmi esetre se üzleteljenek Maduróék Kínával, ami kétségkívül versenyhátrányt jelentene a tengerentúli hatalomnak. Persze a kommunista diktátor a szankciókat állandóan megszegte, tavaly karácsony után pedig nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene, ezt követte a szombati letartóztatása. A történetnek nem lesz vége, hiszen Maduro távollétében a venezuelai bíróság annak hű helyettesét, Delcy Rodriguezt nevezte meg elnöknek.
Egy dolog biztos: mivel az olaj játssza az egyik kulcsszerepet Amerika külpolitikájában, ne legyenek illúzióink, hogy ha jobboldali elnöke lett volna Venezuelának, amely elutasítja a Washingtonnal történő kereskedelmet, és inkább Kínát választja partnerének, ugyanígy járt volna, mint a kommunista vezető. És tetszik vagy sem, valahol Venezuela szuverenitása is sérül ezzel (még akkor is, ha egyébként az ország rettentően sokat szenvedett 2013 óta, mióta ő lett az elnök, és talán Venezuelára is egy jobb kor vár, de ezt nem tudjuk).
Putyin-bérencet támogat a baloldal?
De persze a másik oldal narratívája is erősen torz. A baloldali sajtó – amint arról szó volt – egyenesen mártírt csinált Maduróból, mint aki a „békepolitikát játszó Trump áldozata” lenne.
Teszik mindezt úgy, hogy december közepén ki nem találják, ki biztosította támogatásáról a diktátort az amerikai „elnyomással” szemben. Igen, Vlagyimir Putyin! Vagyis még egyszer: a baloldal hirtelen Putyin emberét tette mártírrá, pedig bárki, aki a háború kellős közepén a béke érdekében diplomáciai kapcsolatot igyekezett fenntartani Oroszországgal, Putyin-bérencnek kezdték el minősíteni.
Ezek után csoda, ha az Európai Bizottság ezúttal elhallgatott? Hiszen politikailag nehéz lenne megmagyarázni, hogy egy Putyin-bérenc diktátort védenének, de azt is, hogy igazolják politikai ellenfelük, Trump döntését.
És ha már említettük fent az iraki és az afganisztáni példát, ne hagyjuk ki a hosszú távú következményét sem a beavatkozásnak és az azzal járó bombázásnak: a 28-31 millió közé tehető venezuelai lakosság nem kis többsége útnak indulhat Mexikó és az Egyesült Államok, de egy részük akár Európa felé is, ami tovább mélyíti a demográfiai krízist.
Kiemelt kép: Nicolás Maduro. MTI/EPA/EFE
