Miért „vadulhatott meg” ennyire érthetetlenül Németország, Franciaország és az Európai Unió vezetése?

Általánosságban leszögezhető: bár Németország és Franciaország még mindig komoly gazdasági-politikai befolyással bír Európában és az Európai Unióban, de az elmúlt években súlyos gazdasági és társadalmi problémákkal kellett szembesülniük.

Németország esetében az Egyesült Államok Joe Biden elnöksége alatt is sikeresen érvényesítette a Lord Hastings NATO főtitkár által megfogalmazott jól ismert hidegháborús geopolitikai doktrínát:

Ezt szolgálta a német gazdaság gyengítését célzó Volkswagen gyár elleni amerikai hisztériakeltés, majd az Északi Áramlat felrobbantása, amivel Németország energiaellátása korlátozottá vált, és az ipari termelés jelentősen visszaesett. A magasba szökő energiaárak, a munkahelyek megszűnése, és a migrációval járó társadalmi feszültségek együttesen ássák alá Németország gazdasági fejlődésének alapjait. Németország ma már nem Európa „erős embere”.  

Franciaország ugyancsak komoly veszteségeket könyvelhet el az utóbbi évtizedekben. Nem csupán mert az államadósságaik mértéke vált aggasztóvá. Gazdasági forrásaik komoly részét ugyanis eddig 14 korábbi afrikai gyarmat kizsákmányolására is alapozták. (A döbbenetes módszereket lásd Petrin László Magyar Hírlapban 2019. VI.10-én megjelent „Brüsszel és a globális gazemberség” c. remek cikkében! Íme belőle két citátum. Jacques Chirac:

Illetve François Mitterand (még 1957-ből!):

Az időközi kínai és orosz „behatolások” Afrikából azonban már jobbára kisöpörték őket. Ergo: a franciáknak szintúgy kemény problémákkal kell szembenézniük! A kapitalizmusnak (is) egyik alaptermészete, hogy lehetőleg terjeszkednie kell. Az EU-nak (németeknek, franciáknak) az oroszokkal, kínaiakkal, a Trump elnök által vezetett USA-val – és szinte minden elvileg szóba jöhető, nagy gazdasági potenciállal rendelkező entitással - annyira megromlott a kapcsolatuk, hogy előnyösnek tartható komoly mozgásterük a nagyvilágban már alig maradt. Az „érdekes módszerrel” életbe léptetett MERCOSUR pedig szintén nem hozhat sokat a konyhára – és nem mellesleg: még az USA érdekeivel is ütközhet. Ráadásul ezzel az EU a saját mezőgazdaságát is beáldozta.  

Ezek után logikus, hogy az EU „magországoknak” komolyabban vehető kármentési-visszakapaszkodási-terjeszkedési kilátásaik (amelyekben továbbra is érdekeltek a nagy befektetési és egyéb alapok; de a britek és az USA „demokraták” is!) már leginkább csak magában az EU-ban és Ukrajnában adódhatnak. Elsődlegesen nyilván az uniós (fél)perifériák terhére; másfelől konkrétan Ukrajna (mint majd kvázi „belső gyarmati terület”!) erőforrásainak kiaknázásával nyílhatnak csak újabb lehetőségek. (A Trump-féle USA Ukrajnából történt részleges kivonulása ott vákuumot hagyott; ez most nyilván kapóra jöhet.)

Szintén fontos adottság lehet a tervezhetőség tekintetében, hogy amennyiben Ukrajna EU taggá válik, úgy a vezetése főleg németek és franciák által „fogott” bábokból állhat. Mert velük együttesen összefogva az EP-ben; szinte az összes többi országot – akár mindig, mindenben – is le lehet szavazni. Két kérdés ezek után:

1./ Ezért IS kellene felvetetni Ukrajnát az EU-ba…? (Netán plusz lehetőség nyílhat meg még a divide et impera elv alkalmazására is…?)

2./ Ha aztán az ukránok az orosz konfliktust is behozzák majd ebbe a „romokból újra strukturálandó birodalomba” (lásd: EUMSZ 222. cikk: szolidaritási klauzula)

…akkor meg mi lehetnénk majd itt még a harctéri puffer zóna elszenvedői is…?

Sajnos egyre kisebb az esély, hogy az „EU dominánsok” oroszok ellen tervezett háborúja „fedőpropaganda” lenne a hadigazdaságba történő előre meneküléshez; vagy hogy mindez most „csak” az ukránok, lengyelek és baltiak ámítása volna. A háború kapcsán viszont elgondolkodtató, hogy ki viseli majd a terhek döntő részét és kihez folyhatnak be a tervezett hasznok?  (Utóbbiak nagyjából nyilván hasonló típusúak azokkal, amelyekkel a tengerentúliak is számoltak.)  

Az EU számos „önsorsrontó ostobaságán” pedig mi e tájékon vajh miért is értetlenkedünk annyira?! Ki tudja; nem arról szólhatnak-e egyes tervek, hogy a keletibb „végek” csak úgy kolonizálhatók, ha azok gazdaságilag időközben nem előzik be a mára már szinte „szakadék széle felé tántorgó magországokat”…? Sőt, nem ezért kell bennünket is „lehúzni”: nyilván még az ő romló saját szintjük alá is…? És végülis nem észszerűbb egy romhalmazból építeni birodalmat – lásd ehhez akár a háborúba lépés ürügyét és/vagy lehetséges módszerét is -, mintsem hogy hosszadalmasabb átalakításokkal „bíbelődjenek”?  

Aki a fentieket erős spekulációnak, konteónak tartja; hasonlítsa össze az itt írtakat George Friedmann híres geopolitikai stratéga egyébként már 2015-ben elhangzott ezen mondatával:

Erősen szorít tehát a mélyülő német, francia és uniós válság. És lehetséges, hogy a szelektíven célzott „önsorsrontások” bennünket sújtanak majd leginkább.