Elfelejtett kocsmák árnyékában

Bohumi Hrabal óta mindent tudunk a kocsmák világáról, lélektanáról. Hogy hányadik lépcsőfokra kell helyezni a sört, hogy elfogyasztásának szakrális idejére a legmegfelelőbb hőmérsékletűvé váljon, hogy hányadik korsó után illik belenézni, kacéran vagy sem, ezt ki-ki maga döntse el, a csaposnő kék vagy sem, ezt is ki-ki maga döntse el, szemeibe. Prágában járva szeretünk sopánkodni, hogy itt bezzeg van kocsma és sörkultúra, még a söralátét is más, mint odahaza, a kocsmába járó népekről nem is szólva.

BARTA ZSOLT- Nullahategy

És akkor Czinki Ferenc író, újságíró és barátai, társai, Arany Gold Zoltán és Oláh Gergely Máté fotóművészek hirtelen előállnak egy könyvvel. Kocsmafüzet, ahogy ők nevezik, nem is oly vastag, 81 oldal az egész, mégis mellbe vágnak a szövegek és a képek. Czinki egy olyan világról tudósít bennünket, aminek lassan már a létezéséről sem tudunk. A tárcák vagy novellák ugyanis olyan kocsmákban játszódnak, ahol nem bömböl a tulajdonos zenei ízlését hangsúlyozó kereskedelmi rádió, egyáltalán nincs WIFI, ahová az emberek inni és beszélgetni járnak.

A fotón Czinki Ferenc

Bár a történetek helyszínei, mint a Vadalma, a Papagáj, vagy a Panama és társaik Székesfehérváron találhatók, az író megjegyzi, hogy ezek a helyek az ország bármely városában fellelhetőek, csak meg kell találni a perifériát, ahol léteznek. Mert ezek az intézmények a külvárosokban működnek, ám ez nem jelenti azt, hogy lecsúszott késdobálók, netán búfelejtők lennének, inkább egyfajta menedékek, ahová még a belvárosiak is kimerészkednek olykor.

Igazi törzsvendégei azonban a helyi közösség tagjai, azok, akik a hajdani, „tervgazdálkodásos“ időkben felállított lakótelepeken élnek máig, s ha akarnak sem tudnak szabadulni a múlttól, múltjuktól, sőt minden nap újra teremtik azt. Egy ottmaradt Magyarország városszéli pontjai ezek, egy olyan városban, ahol „ a Piccolo sörözőben nincsen pikoló, a Palotavárosban panelházak vannak, az Öreghegy egy domb, a Feketehegy egy végtelennek látszó síkság, a Maroshegy meg egy völgy, az úgynevezett „Elkerülő út“ pedig tulajdonképpen két részre osztja a várost, tehát nem kerül el az égvilágon semmit.“

Czinki Ferenc tárcái természetesen a helyek pontos megfigyelése mellett kiterjednek a vendégek szokásaira, attitűdjeire is. Belecsöppenhetünk egy beszélgetésbe, amely arról folyik, hogy valaki adott. e el egy másik valakinek egyszer egy kismacskát dobozban, s az a kismacska nyávogott e keservesen vagy sem. Megismerhetjük az ősz szakállú pultos Feri bácsit, aki a kocsma kapujában áll, és csak egyre várja, hogy a nagyker megjöjjön, hogy árut szállítsanak neki. Mintha Csehov teremtette volna ezt a figurát, aki vár, vár, holott nem rendelt, így a nagyker már soha nem fog megérkezni hozzá.

Czinki Ferenc tárcanovelláit olvasva egy másik Ferenc jut az ember eszébe, Bodor Ferenc, aki az 1990-es években megírta a Pesti presszók történeteit. Úgy tűnik a két Ferenc nem csak névrokona egymásnak, és ez jó.

Mint ahogy tökéletesek a fotóművészek képei is, amelyek nem kapcsolódnak szervesen a szövegekhez, inkább önálló történeteket mesélnek el. A kis kötet vége is tartogat még meglepetést, üres füzetlapokat, melyeken akár mi magunk is folytathatjuk a történeteket. De vigyáznunk kell, mert „Ha véletlenül elmélázunk egy sör mellett a tóparton, mire felnézünk már nincs körülöttünk a Vidámpark, sőt már a terasz sincs meg, amin ültünk, csak az üres korsót szorongatjuk meglepetten, vagy például egészen más néz vissza ránk a pultból, mint azelőtt. Ha visszanéz egyáltalán.“

Rendelhetjük az első kört.

Vezető kép: Oláh Gergely Máté