Hosszú haj és kommunizmus
Képzeljük el, hogy kilépünk egy jó kis belvárosi klub ajtaján, s az épület előtt még beszélgetésbe elegyedünk barátainkkal, hogy milyen is volt a koncert, s hogyan legyen tovább az éjszaka. Ekkor rendőrök, és egy furcsa, civil ruhás férfi lép oda hozzánk, igazolványainkat kérik, s miközben az adatokat böngészik, az után érdeklődnek, mire fel is van itt ez a csoportosulás? Próbáljuk viccesen elütni a dolgot, ám úgy tűnik ők ma este nem fogyasztottak tréfarépát, s a humorérzéknek is híján vannak. Az „ügy“ másnap folytatódik, az egyetemen, munkahelyen berendelnek, lelkünkre beszélnek, fenyegetőznek. De mit tettünk egyáltalán? Ugye nehéz elképzelni?
BARTA ZSOLT- Nullahategy
A kommunista rendszer, dacára annak, hogy világrajövetele óta folyton az ifjúságban látta nemcsak a jövőt, hanem a zászlót folyamatosan magasra tartó nemzedéket, mindig is idegenkedve, bizalmatlanul figyelte a fiatalok generációit. Megfigyelt, tájékozódott, és ha kellett, ha nem, lecsapott azokra, akiket a rendszer ellenségeinek tartott. Magyarországon az 1950-es évek elejétől figyelhető meg ez a tendencia a begyűrűző Twist, majd Rock and Roll hatására. Több napilap figyelmeztetett a jampik „rendszerellenes tevékenységeire“, ami a „nyugati tánczene“ és „táncstílus“ feltétel nélküli átvételére vonatkozott. Az új stílust egy magyar film, a „Dalolva szép az élet“ is kigúnyolta, a főszereplő Swing Tóni nyugatmajmoló jampecet fiatal munkások rakják helyre ideológiailag.
A 60-as években aztán elszabadult a pokol. A Beatlest még elintézte annyival a hatalom, hogy „idétlenül jejejéző, nagy dobot verő és villanygitárt pengető“ nyugati fiatalokról van szó, ami nem érdekli szocializmust építő, és szabadidejüket ésszerűen felhasználó hazai tizenéveseinket. Természetesen erről is készült egy paródia, a kor egyik nagy színésze Márkus László énekelte el, majd ugyanő parodizálta az Illés együttest is.
A kedélyesnek tűnő „idősek vs fiatalok“ mögött azonban jóval komolyabb volt a helyzet, hiszen a kommunista uralom egyre erőteljesebben figyelte a kialakult szituációkat, s lassan minden házibulit rendszerellenes tevékenységnek nevezett. A 60-as évek végén aztán kibújt a (szocialista) szellem a palackból: a rend folytonosan éber őrei sorra csaptak le az ellenzékinek tartott galerikre, amelyek többnyire olyan szerényebb jövedelemmel rendelkező fiatalokból álltak, akik nem tudtak koncertekre, vagy éves tagsági díjhoz kötött klubokba járni, ezért kénytelenek voltak tereken, parkokban, aluljárókban találkozni. A leghíresebb társaság az Ifjúsági Park fölötti fánál gyülekező „Nagyfa galeri“ volt, akik közül jó néhányat, a belvárosban tartott, közös „hippisétájuk“ miatt évekre bebörtönöztek. A korabeli sajtó egymást túlharsogva igyekezett hírt adni az eseményről, s foglalkozott velük a „Kékfény“ elnevezésű bűnügyi műsor is, ahol Szabó László, a kor egyik sztárriportere mondta a nézők szemébe, hogy ezek a fiatalok a rendszer megdöntésén fáradoztak. Arról azonban már csak kevesen tudtak, hogy a galerivel szimpatizálók jelentős részét kizárták az ország összes középiskolájából, akik pedig egyetemekre, főiskolákra szerettek volna bejutni, azoknak szinte a rendszerváltásig csak álom maradt a diploma.
A 70-es évek mind nyugaton, mind keleten nyugalmasabbnak ígérkeztek. A rock helyett a diszkó vált divattá, problémamentes szövegekkel, és a diszkók, ahol végre „kulturáltan“ viselkedhettek a fiatalok. Persze a szocialista érában még ezzel is akadt jócskán probléma, központi rendeletek születtek arról, hogy az „erotikus, nyugatias“ táncot vissza kell fogni a diszkókban. De legalább nem a politikával foglalkozott az ifjúság. Vagy ha mégis, akkor a Világifjúsági Találkozókon (VIT) kesereghettek valamelyik fejlődő ország szomorú állapotán.
1978-ra azonban visszatértek a 60-as évek. Az „őszinte kőkemény Rock“ megjelenésével a felszínre tőrt minden olyan probléma, amely a tizenéveseket érintette. A fellépő zenekarok többsége olyan kemény társadalomkritikát fogalmazott meg, amit nem tűrhetett a rendszer. Az együttesek egy részét ellehetetlenítették, több zenész az öngyilkosságba, vagy nyugatra menekült az állandó zaklatások elől, mások felhagytak a muzsikálással, vagy a rendszer mellé álltak. A divatból vagy valóságosan „csöves“ közönség problémáit kutató szociológusokat, szociális munkásokat vagy fegyelmivel sújtották, vagy elbocsátották. Magyarországon nem volt ifjúsági probléma.
Hasonlóképpen nem értette, ezért tiltotta, büntette a kommunista rendszer a 80-as évek elejétől felbukkanó, elsősorban a fiatal értelmiségieket vonzó underground zenekarokat sem. Annyira azonban nem voltak tudatlanok, hogy át ne lássák, ezek az együttesek már nyíltan a szocialista társadalom kritikáját fogalmazzák meg, így ha azokkal a módszerekkel már nem is dolgoztak olyan nyíltan, mint a 60-70-es években, azért igyekeztek elszigetelni a zenekarokat. Kevés sikerrel.
A rendszerváltás előtti években elterjedt Pesten egy történet, mely szerint
a szervek besúgót küldtek a Fekete lyuk nevű alternatív helyre,
ahonnan a tégla a következőt jelentette:
„Csak ülnek ott, valami fekete ruhákban, olyan, mintha temetésen volnának.“
A kommunista rendszer aztán nagyon hamar össze is dőlt, nemcsak Magyarországon, hanem a Varsói Szerződés többi tagállamában is, ám az eltelt 40 év alatt előállított, megvert, bebörtönzött, iskolákból kitiltott, egzisztenciálisan ellehetetlenített, öngyilkosságba kergetett fiatalok néma kísértetserege ott vonul a kommunizmus hazai történetének dicstelen lapjain. Annak a rendszernek a fekete könyvében, amelynek jelmondata így szólt: „A legfőbb érték az ember.“
