„Ezt a kopaszt ismerem. Ha ő mondja, tényleg nem iszom többet” – interjú Dr. Zacher Gáborral

Talán nincs még egy olyan ország a világon, ahol egy toxikológus orvosért rajong a közönség. Dr. Zacher Gábor közvetlen stílusával, egyediségével és nem utolsó sorban hatalmas szaktudásával – akaratán kívül – elérte ezt Magyarországon. Óriási zenerajongó, imádja a csokoládét, gyűjti a pipákat és minden nap bemegy a Honvéd Kórház Sürgősségi Osztályára, amelynek két éve vezető főorvosa. Mi is itt beszélgettünk vele függőségről, zenéről és szenvedélyről.

LEIRER TÍMEA - 061.hu

Láttalak a minap a Petőfi Zenei Díj gálán, előtte zsűritag voltál a Nagy-Szín-Pad tehetségmutatón és ott vagy szinte minden fesztiválon. Ennyire fontos neked a könnyűzene sorsa?
Szeretem a fesztiválok hangulatát, magaménak érzem azt az életérzést, a zenét pedig imádom és ráadásul érdekel, hogy mit hallgatok. Sokat ülök autóban, olyankor mindig szól a zene. Körülbelül fele-fele arányban hallgatok komoly és könnyűzenét. Utóbbi általában rock, előbbi pedig barokk trombita és rézfúvósok.

Rézfúvosok?
Igen, van vagy 800 CD-m és 1000 bakelitem, amelyeken kizárólag ennek a korszaknak a zenéje szól. Trombitaművészek, vagy egy-egy nagyon jó fúvós együttes lemezei, rajta ennek a 100-180 évnek a muzsikájával, amely a késő reneszánsz és a klasszikus korszak közé eső időszakot öleli át. Azóta imádom a barokk trombita muzsikát, mióta „ezer évvel ezelőtt” hallottam Maurice André-t játszani. Azonnal leesett az állam és „beleszerettem” a művészetébe. Minden lemezét, ami elérhető volt akkor Magyarországon, azonnal megszereztem, utána pedig elkezdtem nyomozni, hogy hol lehetne még hasonló stílusú lemezeket szerezni. Akkor ismertem meg Ludwig Gütltler munkásságát, aki szintén rengeteg olyan lemezt adott ki, amelyen ennek a korszaknak a szerzeményei szóltak. Magyar trombitás kedvenceim is vannak, például Geiger György, vagy a fiatalabb korosztályból Boldóczki Gábor, akinek minden koncertjére igyekszem elmenni.

Azóta is megmaradt ez a nagyon speciális rajongás és gyűjtőszenvedély?
Természetesen. Most is állandó vásárló vagyok a CD és bakelit piacon, és ha külföldre utazom, akkor is felkeresem a legnagyobb lemezboltokat. Persze nem csak barokk rézfúvósok, hanem a legújabb könnyűzenei albumok is érdekelnek. Havonta egy-két alkalommal biztosan elmegyek böngészni a kedvenc lemezboltjaimba, most már sokszor a fiammal együtt.

Interneten is vásárolsz?
Egyelőre nem. Azt hiszem, ebből a szempontból kicsit régimódi vagyok. Lemezt is úgy jó venni, mint pipát. Az ember odamegy a boltba, leveszi a polcról, kinyitogatja, megnézegeti, és aztán hazaviszi. Ma már azért sokkal könnyebb hozzájutni ezekhez a kincsekhez.

A zene iránti rajongásod felét tehát a barokk rézfúvósok „falják fel”. Kié marad a másik fele?Nagyjából mindenkié, hiszen afféle „vegyes-vágott” zenét hallgatok, a legtöbbet futás közben. A sporthoz nagyjából minden belefér a kedvenc Ivan And The Parazol dalaimtól Marilyn Mansonon és Mike Oldfieldon át akár a gyors tempójú David Guetta zenékig is. A kocsiban, vagy otthon már kicsit válogatósabb vagyok, de az újdonságokat sosem hagyom ki. Odafigyelek, hogy mi szól a rádióban és folyamatosan kapom az impulzusokat a fiamtól. Bendegúz is nagy zenerajongó és most már bakelitgyűjtő is. Jack White a kedvence, rengeteg új előadót és dalt ő mutatott meg nekem.

Ez idáig két szenvedély. Mi legyen a következő? Még mindig csoki függő vagy?
(Felugrik, odamegy a szekrényéhez, kinyitja az ajtaját. A polcokon a szakkönyvek és mappák mellett jelentős méretű csokoládé kupac.) Mit gondolsz, az vagyok?

Ennyi csoki mennyi idő alatt fogy el?
Körülbelül egy hét. Ha kibontok egy táblát, képes vagyok akár egy perc alatt is megenni az egészet.

A pipázás is a szenvedélyed. Az honnan jött?
Apámtól, ez afféle szociális minta. 15 évesen kezdtem el pipázni, ennek most már 41 éve. Szenvedélyesen gyűjtöm is őket, mára van legalább 400 db pipám.

Szenvedélyes fesztiválrajongó is vagy. Amikor elmégy a VOLT-ra vagy a Szigetre, gondolom, megismernek a srácok. Odamennek hozzád, megszólítanak?
Persze. Szegény páromnak, akit ilyenkor egy mozdulattal szorítanak ki mellőlem, néha égnek áll a haja. Most is, amikor Sopronban voltam, odajött egy kissé illuminált fiú, hogy : „Jaj, de jó! Zacher Gabi bácsi! Lehet egy közös fotó?” - kérdezte és közben ott imbolygott előttem a telefonjával. Természetesen csináltunk egy közös fotót vele is, meg aztán még másokkal is.

Egy-egy ilyen fesztiválos szelfizés közben Dr. Zacher Gábor el tudja felejteni a toxikológiát?
El. Amikor látom, hogy aznap este már nem csak egy pohár sör ivott, meg szoktam jegyezni, hogy „barátom, most már eljött a pillanat, hogy egy kicsit figyelj magadra”.

És erre történik valami?
Akkor valószínűleg semmi. De lehet, hogy a kis szoftver a fejében mégiscsak eltárolja az információt és lehet, hogy nekem elhiszi: elég volt. Valószínűleg, ha a barátja szólna rá, akkor egyszerűen elküldené melegebb éghajlatra. Viszont ha én mondom, hogy ma már többet nem kellene fogyasztani, akkor talán elkezd pislákolni a fejében, hogy „ "jé, ezt a kopaszt én ismerem. Ha ő mondja, akkor tényleg nem iszom többet.” Ha csak néhány ilyen van, akkor már megérte.

Azért nem csak a koncertek és a zenei rajongás miatt jársz a fesztiválokra, hanem előadásokat is tartasz. Idén ott voltál a VOLT-on, mégy a FEZEN-re és a Strand Fesztiválra is. Mi a legfontosabb ezeken az előadásokon?
Az, hogy eljönnek és beszélgetünk. Dumálunk az életről és arról, mi felé halad a világ. Elmondom nekik, hogyan látom én egy kicsit messzebbről azt, amit ők éppen megélnek. Hétköznapi és átlagos, de éppen ezért nagyon fontos dolgokról beszélgetünk. A médiát sajnos csak a szélsőségek érdeklik. Annak van hírértéke, ha valakit halálos baleset ér, ha gyilkosság történik, vagy van egy óriási kábítószerfogás. A való életben viszont sokkal átlagosabb problémákra kell megoldást találni. Hasonló a helyzet a drogokról és az alkoholról kialakított véleményekkel kapcsolatban is. Általuk reflektorfénybe kerülnek a szélsőségek, közben pedig a hétköznapinak kikiáltott betegségeket cipel a hátán a társadalom nagy része.

Hogy érted ezt pontosan?
Mondjuk, van egy velem egykorú fickó, aki azt mondja: „Már megint erre a sok rohadt drogosra megy el a pénz, megint arra a sok alkoholistára pazaroljuk a lóvét. Minek velük foglalkozni, ők tehetnek róla, hogy ott tartanak, ahol tartanak”. Ezt skandálja egy férfi 55 évesen, 130 kilósan, cukorbetegen, szív- és keringési problémákkal. Hogy is van ez? – kérdezem én. Ez az ember mennyivel él egészségtudatosabb életet, mint az általa megvetett drogos? Rá kellene lassan ébredni, hogy ezeknek a betegségeknek a nagy részével nem a sors sújtja, hanem azért alakulnak ki, mert az két kézzel tolja befelé a chipset, issza a cukros üdítőt, szívja a cigit és nem mozdul ki a fotelből. Ez a férfi vajon mennyivel él egészségtudatosabb életet, mint azok a drogosok és alkoholisták, akiket megvet? Bele kellene nézni egy kicsit abba a bizonyos tükörbe. Vagy önmagunkkal szemben nincs kritika? Egy olyan országban élünk, ahol a lakosság jelentős része elhízott és az emberek nagy része 55 éves korára már egy „TB roncs”. Legtöbben kicsit sem figyelnek oda saját magukra, nem mernek a tükörbe nézni és beismerni saját hibáikat. Viszont erőteljesen kritizálnak másokat. Szerintem ez nagyon álságos magatartás.

Már sokszor említetted, hogy nem a kábítószer az igazi probléma ma Magyarországon.
Persze hogy nem! Ha csak számszakilag is nézzük: az alkoholizmus sokkal több ember érint, persze nem lehet olyan elegánsan beszélgetni róla. Vagy ott van a gyógyszerfüggőség, a szerencsejáték, az internetfüggőség, amelyeknek nincsenek nyilvánvaló jelei, ezért sokszor nem is tudunk róluk. A kábítószerkérdést, mint megoldandó problémát szépen ki lehet tűzni egy faliújságra, lehet prevenciót indítani, előadásokat tartani. Ezek helyett inkább el kellene menni a kábítószerfüggő fiatal demográfiai gyökereihez és megnézni, hogy honnan indul és milyen úton halad. Ha meglátjuk, hogy mekkora hátrányból kell felküzdenie magát a többiek közé, majd kevésbé csodálkozunk, hogy „cuccozni” kezdett. Az előítéleteinkkel nagyon könnyen bánunk, de saját magunkkal szemben már nem szeretünk szembe nézni.

Te is csoki függő vagy, dohányzol és pipázol.
Pontosan, hiszen én is gyarló ember vagyok! De éppen ezért nem is mondtam soha senkinek, hogy szokjon le a dohányzásról. Rengeteg csokoládét is eszem, azt sem mondom senkinek, hogy ne egyen több édességet. Azt viszont igen, hogy – ahogy én is – próbáljon meg valamit tenni a mérleg másik serpenyőjébe is. Mozogjon, étkezzen egészségesen, sportoljon, menjen a friss levegőre – és máris tett egy lépést az egészségtudatos élet felé, még ha cigarettával a kézben is.

Az elhízott beteggel is úgy vagy, mint az ittas sráccal a fesztiválon? Bízol benne, hogy ha az ismerős doki mondja, akkor megmarad valami a fejekben?
Igen, bízom. Nem tehetek mást.

Ennyire kötődnek hozzád és ennyire hallgatnak rád idősek és fiatalok egyaránt? Mikor írsz megint könyvet? Nem szakkönyvet, hanem a gondolataidat kötve-fűzve.
Valami lehet a levegőben, mert mostanában mindenki ezt kéri számon tőlem. Az az igazság, hogy én eddig csak szakkönyvet írtam, hiszem az előző könyv is úgy született, hogy Karizs Tamás jött velem mindenhova, figyelte, amit csinálok, sokat beszélgettünk az autóban, aztán lejegyezte a könyvet. Egyelőre nem is tudom, hogy egyedül képes lennék-e hasonlóra.

Ha mégis elvállalod, miről fog szólni a könyv?
Szerintem azokról a változásokról, amelyek 2011 óta velem történtek, amelyek az életemet alakították. Meg a gondolatokról, amelyek mára kicsit átformálódtak a fejemben. Szólni kell és beszélgetni kell az előítéletekről. Arról, hogy miért elfogadott társadalmilag az, ha valaki elhízott, iszik vagy dohányzik, ha azt nem fogadjuk el, hogy drogozik. Mindegyik ugyanúgy az egészségre káros szenvedélybetegség, nem szabadna álszentnek lennünk

Nem tartasz tőle, hogy amennyiben ezt leírod, azt fogják mondani, hogy „na a Zacher a drogosokat védi”?
Nem. Aki figyel, megérti, hogy én nem a drogosokat védem, hanem a másik oldalnak szeretném egy kicsit felnyitni a szemét.

Kevesebbet dolgozol, amióta a Honvéd Kórház sürgősségi osztályát vezeted?
Dehogy. Sokkal többet. De egy olyan munkamániással, mint én, ilyesmi nem is fordulhat elő. Minden nap bejövök reggel, hétvégén is. Fél nyolckor vizit van, megbeszéljük a dolgokat, utána, ha nem vagyok „szolgálatban”, lefutom a magam 8-10 kilométerét, aztán hazamegyek.

Rengeteg szenvedélyed van: barokk trombita, futás, rock, pipa, csokoládé és a munka. Ráadásul mindent teljes erőbedobással csinálsz. Lehet, hogy Zacher Gábor napjai hosszabbak, mint 24 óra?
Maximum négy órát alszom. Az ébren töltött időt pedig az utolsó percig kihasználom. Most vagyok alkotóképes korban, most kell alkotnom. Pihenni később is tudok majd.

Címlapfotó: Horváth Péter Gyula