"A vidékezésben nem az bánt, hogy van benne némi gőg, hanem az, hogy egy anyagnak képzeli el a hazát Battonyától Nemesmedvesig" - Grecsó Krisztiánnal beszélgettünk 

Napokban jelent meg Grecsó Krisztián Harminc év napsütés című új kötete, ami főleg az ünnepekre fókuszál, és persze vannak olyan ünnep - és vásári napok, amiket az emlékek színeztek ki, így váltak piros betűs napokká. És persze a színes ceruza nemcsak a szerző, hanem az olvasó kezében is ott van. Grecsó Krisztiánnal beszélgettünk.

PZL - 061.hu

Éltél Szegváron, Békéscsabán és Szegeden is. Ha akarom, egy táj, ha akarom nem. Vannak-e olyan apró nyelvi különbségek, szokások, amik jelzik: mégsem ugyanaz a mikrorégiókról van szó… Például Dél- Békésben a bögyölőnek a kisfiúk fütyijét hívták, nálatok a nudlit…
Bögyörő! Bár a japán nyelvben egy fonéma. De nem viccelem el, teljesen igazad van, ezek nagyon más vidékek, más nemzetiségek lakják, más nyelvek, kultúrák, szokások keverednek, más a konyha, a habitus, és ezt én nagyon szeretem, hogy ilyen sok arca, világa, embere van az Alföldnek. Kár, hogy ilyen rossz a marketingje a mi szűkebb hazánknak. Bár az utóbbi időben gyakran hallom egységes masszának emlegetni az országot, tudod, a vidékezésben nem az bánt engem, hogy van benne némi gőg, tőlem aztán, hanem, hogy egy anyagnak képzeli el a hazát Battonyától Nemesmedvesig.

Rutinos versenyző vagy az irodalmi est kategóriában. Amióta bejött a slam, talán a hagyományos felolvasó estekhez való viszonyt is újra kellett gondolni, talán nem elég egy-egy rövid gitáros blokk... Hatott rád ennek a műfajnak a fiatalossága, lazasága?
Nagyon örülök, hogy a fiatalok megtalálták maguknak a költőverseny hagyományát, annak mégjobban, hogy ez menő, mert onnan az olvasáshoz, a nyelvhez, a kortárs irodalomhoz vezet az út, és a legjobbak ebben dicséretes példát is mutatnak a gimis generációnak, de én ebből sajnos nem tudok meríteni. Abban viszont igazad van, hogy az író-olvasó találkozó, mint műfaj, nem a legdivatosabb manapság. Tőlem gyakran kérdezik olvasók Facebookon, Könyvfesztiválon, hogy mi történik egy ilyenen? Fából vaskarika volt az egész mindig is, és csak az átkosban pörgött fel a dolog, több okból. Ezzel együtt a gitáros vigéckedésnek, egyetemi klubos, majd lesz valahogy esteknek is vége, a nézők, olvasók műsort várnak, élményt, a maga módján színházat.

Rengeteg ested volt vidéki művelődési házakban. Bizonyára előfordult, hogy számonkérte rajtad a helyi magyar tanár, hogy „miért tolod az ellenség szekerét”, és hogy tőled, „rendes magyar gyerektől” nem ezt várta. Fel lehet erre készülni? Vannak technikáid, hogy az estek a „kérdezős részeknél” ne menjenek át lakossági fórumba?
Nem jellemző, sőt, azt hiszem, még sohasem fordul elő, hogy – legyünk konkrétak – zsidóbérenceztek volna szemtől-szembe. Hál’istennek, egy ilyen találkozóra azon kevesek jönnek, akiket még érdekel az irodalom. Ahogy látom, az efféle gyűlöletet, dühöt névtelenül, kommentben szokás kiadni. No, azokat, ha jót akarsz magadnak, nem szabad elolvasni. Elképesztő, hogy milyen cifra dolgok vannak ott. Ha azt sok energiát, fantáziát, lelki erőt másra használnák azok az emberek, nagyon sokat segíthetnének magukon.

Spiró György sokat segített, amikor Budapestre költöztél, valahogy innen jutott eszembe, hogy bár egy-egy írásodban keményen odapörkölsz közéleti vonatkozásokban, azért az új köteted kisprózáiban van némi idilli, nosztalgikus a tónus… Szóval, miért nem élsz a prózádban a meghökkentés, a zavarba ejtés eszközeivel?
Ez a kötőanyaga a Harminc év napsütésnek! Nem tematikus válogatás, hanem hangulati, nézőponti, vagy ha úgy tetszik, narratív. Ahogy látja, nézi a világot, ahogy beszél róla, ez tartja össze a kötetet, ezeket az egymástól független írásokat. A legcsipősebb szövegek talán a Hoczopán-mappa darabjai, meg a monológok. Érzésem szerint az volt a széle, amit e tárgyban, nevezzük a te szavaddal meghökkentésnek, ez a válogatás, ha valami egységet akart, elbírt.

Beidézed Leila hercegnőt és Obi-Wan Kenobit, az Európa Kiadót… Innen jutott eszembe: bár gitározol, és van is viszonyod a popkultúrához, de ez nem kap olyan hangsúlyokat, mint számos más kortárs szerzőnél. Miért?
Ne viccelj, hát itt beszélek erről a legtöbbet! Ott a The Toors-mappa, amelynek mindhárom darabja a pop-kultúrához való viszonyt boncolgatja, akár azt meséli el, hogy mint dalszerző, milyen göröngyös utat jártam be, akár Bródy Jánosról meg a Rock múzeum gitár darabjairól van szó. Engem nagyon érdekel, mit mond rólunk a mai popkultúra, és nem is félek kipróbálni magam benne.

A Hazulól el című szövegben sorba vetted, hogy hol éltél, és hogy melyik települést miért „árultad el”. Amikor visszatérsz egy-egy régen nem látott városba, épületbe, számítasz rá, „dolgozol rá”, hogy majd történni fog veled valami, aminek lesz köze az ihlethez, lesz valami, amit megértesz önmagaddal kapcsolatban…
Sajnos Szegváron kívül kevés helyre van időm visszatérni. Szegedre csak beesek és Csabára is sokkal kevesebbet jutok el, mint szeretnék. De persze, felöltöztetem magam, felkészítem, felhúzom és aztán nagyon nehezen térek vissza a rendes kerékvágásba. Ez a két város mindig felzaklat, napokig a múltban élek, ha valamelyikbe eljutok.

A könyvedben szépen egymásba simul a maga jellegzetességeivel a dél-alföldi táj és Újlipótváros. Okozott ez gondot a szerkesztésnél, hogy mások a két vidék nyelvi jellegzetességei…
Nem, mert mindkettő otthon, és mint ilyet, közelről nézem, az apróságokra figyelek. Nekem Budapest nincs meg egyben, darabjai vannak, apró terek, én azokban élek. Bár, mióta biciklivel járok, kicsit javult a helyzet, nagyon élvezem, milyen sok arca, lehetősége van ennek a városnak. Ami Újlipótot illeti, az is nagyon sokszínű, és én élvezem, hogy van termelő, kereskedő, iparos múltja is, Újlipót-Alsó, ahogy én hívom, a Lehel piac táján, negyven éve még ipari vidék volt, bejött a kisvasút. Az a hely most is egészen más, mint a Pozsonyi út.

A kötet nevén nevez számos települést, számíthatnak-e a helyi erők arra, hogy a megidézett településeken felolvasol? Általában mit szólnak, amikor ilyen módon népszerűsíted a településüket? Persze, hiszen a legtöbb helyre rendszeresen hívnak. Szegváron idén még díszpolgár is lettem, ami tényleg meghatott, elképesztő szeretet áradattal együtt jött, szenzációs érzés, hogy a falumbéliek egy része örömmel lakja be Sáraságot, a fiktív teret. Csabán, nem régen, a színház nagytermében volt teltházas estünk az öcsémmel, csupa lokálisan is olvasható szöveggel készültem, arra jött a jazz-tánc improvizációs válasz, nagyon szép emlék.

Vezető kép: Szilágyi Lenke