Nemi erőszak, kínzás, zsarolás – Amikor Berkesi András író elvtárs a saját áldozatával találkozott a közönségtalálkozón
Múlt héten az a megtiszteltetés ért, hogy Szombathelyen beszédet mondhattam a kommunizmus áldozatainak emléknapján. Felelevenítettem Berkesi András „író” és Böröcz Sándor lelkész történetét, hiszen Berkesi éppen Szombathelyen, a Bagolyvárnak nevezett villában vallatta, kínozta, zsarolta meg Böröcz Sándort. Berkesi azok közé tartozott, akik legalább kínosan érezhették magukat a rendszerváltozás idején: a Körmendre szervezett közönségtalálkozón egyik egykori áldozata, illetve egy áldozat fia is megjelent. Berkesi persze mindent letagadott. A beszéd szerkesztett változatát publikálom.
A következő történet főszereplőjét is írónak nevezik a lexikonok, de nem az. Gyilkos, bomlasztó, ellenforradalmár, elnyomó, lektűr-szerző igen, de nem író. Még ne áruljuk el a nevét.
A történet másik szereplője egy lelkész, Böröcz Sándor. Itt dolgozott tőlünk délre, Körmenden, a Vasi Egyházmegyei Misszióban. 1948-ban tartóztatták le Rákosiék. Talán meg sem lepődött, talán számított rá, hiszen nyíltan és nyilvánosan felszólalt a kommunizmus embertelenségei ellen.
De hadd adjam át a szót – képletesen – a már elhunyt áldozatnak:
„Éppen ültem a teknő mellett. Mákot tisztítottam. Megjelent egy alig pár hetes ismerősöm és leült mellém segíteni… Alig tette ki a lábát, megjelent két fiatalember felhajtott kabátgallérral, mint a régi filléres regényekben a detektívek… Egy katonai dzsip állt a másik szomszéd háza előtt, ahol a kocsiban ült a gépkocsivezető mellett megbilincselve fenti ismerősöm… este már a szombathelyi Bagolyvárban századosi egyenruhában hallgatott ki.”
Bagolyvár.
Még sohasem láttam, csak írtam róla. Olvastam, hogy a kastélyt előbb a nyilasok, aztán a kommunisták szerezték meg és ennek is üzenetértéke van. Hány helyen történt meg ugyanez, hadd említsem meg csak a legismertebbet, az Andrássy 60-at, amit előbb a Hűség Házának neveztek a nyilasok, aztán nem neveztek sehogy, csak az ÁVH központjának, ahova vallani, sokszor meghalni vitték az áldozatokat. Sokszor ugyanazok a legények kínozták őket.
Sokat gondolkodtam már azon, hogy mi lenne, ha ezek a házak, villák, épületek elkezdenének mesélni. Annyi szépséget és annyi szörnyűséget láttak, amelyet egy emberi elme talán már képtelen lenne elviselni.
De mit képes elviselni, hol húzódik a határ. Nézzük, mi történt a lelkésszel.
Mit képes elviselni a lélek?
„A harminc év körülinek látszó, hozzám hasonló arcélű férfi elmerülten olvasta a Károli Gáspár fordította Bibliát.
Vigyázz, szólalt meg bennem egy hang, nem vagy már kezdő! Megszólal a felkészült hang: >Magam is evangélikus vagyok, presbiter a Deáktéri Evangélikus Gyülekezetben. Együtt van már a presbitérium, csak a püspök urat várják, talán már el is késtem, mert oda kell mennem.
Megmondta a nevét, most már meg lehet írni:
>Berkesi András vagyok, őrnagy, ott van-e már a püspök úr?
Berkesi András és Kardos György
Berkesi András „író urat” látjuk magunk előtt. Ekkor még nem „író”
Kinek van otthon Berkesi András könyve? Kinek nincs. Százezrével nyomták a szocializmusban és kétségtelenül a politikai krimik és kémregények kismestere lett. De mondom, ekkor még kegyetlen tiszt volt és a szombathelyi börtönben dolgozott. Nem volt teljesen normális. És akkor finoman fogalmaztunk. Nem azért mondom, mert végrehajtott minden kegyetlen utasítást, sokszor túl is teljesítve a Katpol és az ÁVH „ötéves tervét”, hanem azért, amiket kiagyalt. A lelkésszel szemben például eljátszotta ezt a szerepet, de sok más hasonlóról is tudunk, amit Kardos barátjával műveltek.
Böröcz Sándort megverték, megkínozták, de semmi sem hatott. Nem működtek a módszerek. Még a falhoz állítás sem – a lelkészt négy napig kényszerítették a falhoz állásra, visszaemlékezésében szépirodalmi szinten örökítette meg, hogyan élte túl ép elmével:
„Adyt szavaltam, kislányomat emlegettem… mentem, mentem egyre beljebb a sötétségbe… Felső testemből a nedvesség leszállt a lábszáraimba. Minden testsejtem külön fájt, fáradt voltam, viszketett, mintha minden sejtemet külön éreztem volna.
Mondtam, mondtam Adyt… Kék, piros, zöld lett mindkét lábszáram, különösen is térdtől lefelé. Lábaim beledagadtak és alig fértek meg fűző nélküli cipőmbe. <…> Teltek a másodpercek, a percek, az órák, a napok, az idő megszűnt, nem létezett. Lélekben, vagy szellemben Zirc dombjai fölé szálltam, ahol sárga papi köntösben vittek a barátok egy sárga koporsót a domboldalon és énekeltek…
Amikor később már teljesen magamnál voltam, kutattam magamban, hogyan került ide Zirc, hiszen életemben mindössze egyszer voltam Zircen, akkor is csak egy óra hosszat.
Aztán eszembe jutott, hogy az őrnagy egyszer azt kérdezte tőlem, mikor szerveztem be Mindszentyt és a zirci apátot.”
Tudod-e, hogy a feleséged is itt van?
Ezután vitték újra Berkesihez. Aki így szólt: „Tudod-e, hogy a feleséged is itt van? A kisbaba meg fog halni Körmenden, mert nincs, aki szoptassa. Beletesszük az újságba, hogy megölte a kisgyerekét.” – mondta. De ennél is tovább mentek. Kérdés, hogy mi tovább menjünk-e? Elmeséljem-e, mit tettek Berkesiék a lelkész feleségével, a kismamával? Elmondjam-e, mire használták a náluk lévő gumibotot és hogyan halt bele ebbe az elrákosodott sebbe az asszony sok-sok évvel később?
Nem mesélem el a részleteket. Bár abban hiszek, hogy mindent el kell mondani, ezt ebben a pillanatban és itt nem. Az áldozatnak is jogai. Neki vannak igazán. Szörnyű, megemészthetetlen bűn, a lelkész akkor is sírt, amikor már a rendszerváltozás után, a halála előtt felidézte egy dokumentumfilmben.
Ezt itt és most nem.
A lelkészt saját megfélemlített egyháza is kiközösítette
Böröcz Sándort elítélték és a Gulágra vitték. A hírhedt vorkutai munkatáborban dolgozott, fent, az északi-sarkkör felett. 1949-től 1955-ig. Én csak gyorsan elmondom ezeket a számokat, de ez hat év Gulág. Nagyon sokan nem élték túl. Ő igen, hazahozták és átrakták egy börtönbe. És később hiába szabadult, megbélyegzett, kitaszított maradt.
Ne hallgassuk el, hogy még saját megfélemlített, bomlasztott egyháza sem vállalta őt, Káldy püspök – hajdani teológustársa – évtizedeken keresztül nem létező személyként kezelte. A lelkészi szolgálatba nem térhetett vissza, de más egyházi beosztást sem kaphatott. Még fizikai munkát is csak nehezen szerzett. Mellőzését egyfajta „egyházi átokként” élte meg. Kitaszítottsága 1989-es, illetve 1992-es rehabilitációjáig tartott.
És Berkesi? Örök fájdalmunk, hogy a számonkérés és a felelősségre-vonás elmaradt. Az egykori ÁVH-sok, főkáderek ágyban, párnak közt haltak meg, akár Péter Gábor, 1993-ban. Ehhez képest örömteli, hogy Berkesinek akadt egy izzasztó pillanata. Szintén Körmenden. De erről Szombathelyen is tudtak.
Berkesi író úr olvasó-találkozója
1989 őszén író-olvasó találkozót szerveztek a Kádár-rendszer népszerű írójával, az akkor hetvenéves Berkesi Andrással a városban. A rendezvény a megszokott rend szerint kezdődött, a köszöntőt a könyvtár igazgatója mondta, aki egyben a helyi Munkásőr Baráti Társaság elnöke volt.
De ott volt a közönségben az egyik áldozat fia, Balikó Mihály is. Aki haldokló apja helyett jött el. Így emlékezett vissza:
„Nagyon sokan voltak. Láttam, hogy nagyon sok a kirendelt munkásőr is. (…) Berkesi is megérkezett egy tagba szakadt, szakállas testőrrel. Ez olyan furcsa volt, ’89-ben nem voltak még testőrök. Ki volt nyitva a zakója, pisztolytáska, mint az amerikai filmekben.”
„Elég bátortalanul felálltam és feltettem azt a kérdést, hogy (…) én nagyon érdekes dolgokat olvastam a Beszélőben. Többek között arról, hogy ön az ’50-es években az ÁVH-nál vezető kihallgató tiszt volt. Itt az alkalom, hogy ezt kibeszéljük, hogy is volt ez. Döbbent csend lett.”
Berkesi persze felháborodott, a kérdezőt provokátornak nevezték. Berkesi azt hazudta, sohasem dolgozott sem az ÁVH-nak, sem másnak, egyszerű munkásemberből lett író. Aztán Balikó Mihály felolvasott néhány nevet:
„Ihász Amália, Bicsák Flóra, Böröcz Sándor, Frangler Imre. És amikor odaértem, hogy Nagy Sándor, abban a pillanatban a leghátsó sorban fölállt egy bácsi, és azt mondta, én vagyok Nagy Sándor. (…) Azt mondja, ön volt, aki engem itt letartóztatott Körmenden, és maga volt, aki iszonyatos kínvallatás után azt mondta, hogy bevág olyan helyre, hogy soha nem látom meg a felkelő napot.”
Berkesi András saját könyvében / Fotó: PSA felesége így emlékezett a jelenetre: „Sanyi ott ült mellettem, mondom állj föl. Ő aztán nem. Álljál föl. Az a fiú nem tudta, hogy mögöttük ott ül a Sanyi. Mintha meg lett volna rendezve. És olyan lassan, a Sanyi fölállt. Azt mondja, itt vagyok én, Nagy Sándor. Élő tanú. Éngem ön vitt el innen 1948 augusztusában. És azt mondta nekem, hogy nem látom többet az isten napját és a csontjaimmal se kell elszámolni.”
Ekkor már meg akarták lincselni Berkesit. Hadd legyek nyílt és őszinte: az egyik felem, talán a rosszabbik sajnálja, hogy nem sikerült.Én nem vagyok lelkész és nem akarok most megbocsátani. Nem akarok megbocsátani sem Berkesinek, sem Kádár Jánosnak, sem Nagy Imrének, sem Vásárhelyi Miklósnak, sem a Bauer Gyuláknak, sem a Kardos Györgyéknek semmit.
Már csak azért sem, mert egyikük sem kért soha bocsánatot. Anélkül pedig nehéz, nem igaz?
