Forradalmi ezrek – Depeche Mode 2018. február 2., Budapest, Aréna
Kerek harminc éve, 1988 március 9-én lépett fel második alkalommal a Depeche Mode Budapesten, ami talán minden rajongó számára a legnagyobb, igazi identitásélményt jelentő DM-buli volt, amikor is sokan 9-én veszítették el a szüzességüket, de már a 10-i ráadáskoncerten újra megtalálták. Ennek a 30 évfordulóját ünnepelhettük ugyanazon a helyrajzi számon, a BS helyén átadott Arénában.
PZL- 061.hu
Természetesen a tegnapi koncert is teltházas volt, Depeche Mode-koncertjei afféle érettségi találkozók, amit nem ötévente tartanak, hanem a zenekar új lemezeinek megjelenésével mutatnak ok-okozati viszonyt. Ehhez képest a zenekar sosem keni le a fellépéseit, mindig úgy állnak hozzá, hogy hátha épp ez lesz életed legnagyobb DM-bulija, szóval: a tét minden esetben óriási. Az első kb. egy óra inkább az új album néhány dalára (Cover Me, Going Backwards) és az Ultra számaira (pl. It’s No Good, Barrel Of Gun, Useless, Home) épült, és igen: egyetlen dalt sem játszottak a kimondottan ihletett 2013-as Delta Machine-ről, nyílván azt gondolták, hogy annak turnéján mindent megmutattak belőle, ami fontos volt.
Szintén kimaradtak a 2009-es Sound Of The Universe dalai, ami végül is érthető: a zenekar talán leggyengébb albuma, ugyanakkor a Wrongot azért eljátszhatták volna róla. Kimaradtak az Exciter számai is, a rajongók közül sokan ezt tartják a másik igazán gyenge DM-albumának, ami tényszerűen nem is lenne igaz, hiszen a dalok fele potenciális sláger volt. Szóval, a koncert valójában nem is az új lemez bemutatója volt, hanem az Ultra valamivel több, mint húsz évvel ezelőtti megjelenése előtt tisztelgő nagygyűlés, hiszen az 1997-es albumról öt, míg az új albumról (melynek a turnébemutatója volt elvileg) csak három szám hangzott el. Persze, a tényleges bemutatója tavaly májusban volt a Groupama arénában, ezt a vendégeskedést pedig inkább afféle kísérőajándékként lehet felfogni.
A koncert természetesen teltházas volt, Dave Gahan természetesen azt csinált a közönséggel amit akart, amikor a tenyerét rázta, akkor 12.000 ember rázta a tenyerét, de Gahan valójában azt akarta, hogy mindenki tapsoljon, azaz érezze jól magát. És ez úgy ment, varázsütésre. A régebbi daloknak (pl. Everything Counts, Stripped) jót tett hogy a zenekar egy remek dobost és plusz szintissel a zenekar mögé, olyan dinamikát kaptak a felvételek, hogy ideje lenne sorlemezen, és nemcsak DVD-ken dokumentáln a klasszikus szintipop slágerek organikus fejlődéseit. Pont olyan jót tett a régi slágereknek az idő, ahogy egy kölyökarcú sztárt tesz charme-ossá néhány nevetőránc. Dave dress code-ja és frizurája nem sokat változott az elmúlt tíz évben, mellényke, középhosszú haj (semmi felnyírás, miközben csúcsra vannak járatva a körúti barber shopok), a fenekét ugyanúgy rázza, és ugyanúgy hozza a 2-3 kötelező forgást is, szóval a meglepetés inkább az lehetett, hogy még mindig mennyire hibátlan, még mindig mennyire biztos minőséget jelent egy-egy Depeche Mode-koncert.
