Háború és háború – Daniel Kehlmann Tyll című regényéről

Daniel Kehlmann Tyll című középkorban játszódó regényében minden benne van, amiből kalandregényt lehet előállítani egy alkímiai laboratóriumában, vannak itt okkult jelek, boszorkányok, nagy csaták, járványok, mutatványosok. Az, hogy végül is a történet nem áll össze klasszikus kalandregénnyé, még nem jelenti azt , hogy az aranyat nem sikerült csinálni.

PZL - 061.hu

Sebaj, maga a derék Kehlmann sem egy jellegzetes történelmi regényt akart írni, mondjuk Merle modorában, ő magáról az elbeszélés nehézségeiről beszél, olyan rafináltan, hogy észnél kell lennünk, mint egy inkvizítornak, amikor valakire rá akarja sütni: ő bizony boszorkány. Kehlmannhoz többféle olvasási javaslat is dukál, olvashatjuk úgy is, hogy átadjuk magunkat a mesék áradásának, és az sem zavar minket, ha egy-egy történet félbemarad, mert aztán valahol aztán úgyis csak felveszik a szálat. Hogy mennyire a történet elmondásának problematikája foglalkoztatja Kehlmannt, arra itt egy példázat az egyensúlymutatványról. „A fiú lehajol, felvesz egy követ, feldobja, és anélkül, hogy odanézne, elkapja, és megint feldobja… Amíg a kő a levegőben van, felvesz egy másikat, feldobja….Végül öt van nála, ott pörögnek a feje körül, fel és le az esti fényben… a kövek nem egyforma alakúak és nem egyforma nehezek… Bizonyos esetben nézőként kell figyelnie, hogyan repülnek.

A kő maga a történet, és persze Tyll öt kővel is zsonglőrködik, annyival, ahány történetet maga Kehlmann görget, feldob, aztán hagy leesni, hogy aztán újra felvegye. Az a szabály, hogy nincs szabály, hiszen Tyll Ulenspiegel, a hírneves tréfacsináló a harmincéves háborúban tűnik fel, aki ugyebár csaknem két évszázaddal korábban tartott tükröt a kor emberének. Tyll, aki kötélen egyensúlyozott két templomtorony között nemcsak figurákat köt össze, de a XIV. századból simán át is szökell az ezerhatszázas években, hiszen alapvetően a történetfragmentumok a harmincéves háború idején játszódnak. Kehlmann profi mesélő, kimért, takarékos, csak annyi a tájleírás amennyi kell, jellemrajzokat sem rakja úgy fel, ahogy Tolsztoj, ugyanakkor mindent kihoz egy adott helyzetből. Egy végtelen mély szurdok leírásakor a középkori ember Poklolról alkotott képe is körvonalazódik, hogy aztán a kalandregények művelődéstörténeti kifestőjével sem maradjon adósunk.

A könyv másik fő motívum az emlékezet esetlegességét tárja fel, nem véletlenül bizonytalanítja el magát az olvasót is. Nem, ez mégsem így történt, írja, és alaposan eltúlozza a szétmarcangolt kisbaba horrortörténetét. Ugyanígy esetlegesen kezeli a történelmi hűséget a téli király és királyné történetének feltárásában. „Különös dolog az emlékezés. Az emlékek nem egyszerűen jönnek és mennek kedvük szerint, hanem rájuk lehet világítani és ki lehet oltani őket, mint egy fenyőfáklyát.” És még ha le is fojt néhány történetet, az vitathatatlan: aki úgy tudja megfesteni a háborúk panorámáját, mintha csak egy Aldorfer vagy Bosch képet látnánk, arról nyugodtan kijelenthetjük: nagy formátumú író. Akkor is, ha kissé kilóg a tarka vásári hacuka alól a didaktikus lóláb, vagyis gólyaláb.