Szólít a szörny – A Predator című amerikai filmről
A 2018-as Predator emblematikus hőkamerás pixeles képei olyanok, mint maga a nyolcvanas évek, amikor a legendás első Ragadozó forgott. Shane Black rendező visszahozta a dicső korszakot, amikor minden olyan volt, mint egy kisvárosi videó diszkóban vetített zombifilm két Modern Talking műsoros videókazetta bejátszása között. A Jácint tévékészülék széteső képkockái, gumislagba préselt futófény, és persze az ötödik bonbon meggytől a pultot támasztó Hadobás főtörzset is a járási predátornak nézte minden bajszos diszkósztár.
PZL – 061.hu
Most ezt a színvilágot keverte ki nekünk Shane Black rendező, aki összedobott egy igazán kellemes családi B-filmet, amire csak azért aggatták a 18-as karikát, mert a filmben láthatunk néhány előírásszerű trancsírozást, ISO-szabvány szerinti karóba húzást. Ugyanakkor nemcsak az önreflexív poénokért és az alapvetően szórakoztató dialógusokért tűnik a rasztaszenzoros rém kevésbé félelmetesnek, hanem azért is, mert túl sokat látjuk a maga rögvalóságában, és inkább hasonlít egy kissrácra, aki a farsangi bálon a Korn énekesét, Jonathan Davist próbálja hozni. Maga a predátor, mint entitás addig félelmetes, amíg áttűnik az őserdők lombjai között, és úgy esik szét és tűnik el, ahogy az ócska videofilmek a legizgalmasabb részeknél, és amíg úgy trancsíroz, aprít, ahogy egy részeg böllér a hajnali ködben egy Bács-Kiskun megyei tanyán.
Shane Black azonban egy minden szempontból szórakoztató Predatort akart, olyat, amelyik nemcsak a rajongó klubot szólítja meg, hanem olyan nézőket is be tud csalni a mozikban, akik a retró nyolcvanas évek érzést akarták újraélni, a videókannibalizmust, a félamatőr modorban elmesélt, mégis vérprofi B-mozik világát, amit most gépi diszkó-basszusok helyett Henry Jackman klasszikus zenei score-ja emel meg. Már az is atom trash, ahogy összeáll egy flúgos, leszedált katonákból álló csapat a predárorok és egy különleges és egyben különlegesen ellenszenves kormányzati szerv ellen, és minden olyan, mintha Rejtő Jenő és Bujtor István szövetkezett volna Antal Nimróddal, hogy készítsék el a Predátor musical változatát. Ugyanakkor a jó ritmusban benyögött poénok ellenére azok is elégedetten távoznak a moziból, akik a legénybúcsújukon szenzoros rasztahajat és tengeri sügérszájat viselnek…
A film tele van logikai bukfencekkel, de ez egy ilyen trash mozinál műfaji előírás, és olyan nincs, hogy puszta kézzel ugorjon valaki a gigantikus mutáns predátorra, miközben az egész inkább egy hancúrozás lesz, mintsem belezés, de az sem lenne éppen logikus, hogy a legyőzhetetlen és láthatatlan veszedelem ellen úgy harcoljon a szuperszexi biológus nő (Olivia Munn), mintha csak kommandós kiképzésben részesült volna tantárgy-pedagógia helyett. Persze, az alkotók a folytatásokra jellemző módon emelik a tétet, az univerzum ragadozói más fajok DNS-ét megszerezve genetikailag módosították magukat, így most tökéletes gyilkológépekké váltak.
https://www.youtube.com/watch?v=73OmdDsrs3I
Egyszóval legyőzhetetlenek. És persze néhány balfék katona és a szovjet partizán zsánert remekül hozó Quinn McKenna (Boyd Holbrook) és a tízéves fia, aki az ET-ben is remekül teljesített volna, nyilván az ő karaktere is ráerősített a nyolcvanas évek retróra. Ha a következő részt is Shane Black rendezi és folytatja a trash dicsőségének megidézését, akkor Casey Bracketet (Olivia Munn) is megmutatja a predatorok hőkamerás-vetkőztető szenzoraival, hogy aztán a fantázia úgy essen pixelekre, ahogy a giga predátor filézi ki áldozatait.
Predator
amerikai film
Szereplők: Olivia Munn, Boyd Holbrook, Trevante Rhodes
rendezte: Shane Black
bemutató: szeptember 13.
