„Minden interjúalanyom élete egyik legnagyobb eseményeként emlékezett vissza a forradalomra” - Beszélgetés a Szavakban lobog című 1956-os kötetet szerkesztő Erős Kingával
A hamarosan megjelenő Szavakban lobog című kötet ’56-ot megjárt írókkal, költőkkel, irodalmárokkal készített interjúkat gyűjtött egybe. A könyvet jegyző Erős Kinga kritikussal, szerkesztővel beszélgettünk.
AYHAN GÖKHAN /IZSÓ ZITA
A Szavakban lobog című interjúkötet alanyai -- írók, költők, irodalmárok-- , valamilyen módon mind kötődnek az ’56-os eseményekhez. Van, aki emigrálni kényszerült, míg más komoly börtönbüntetést kapott. A könyv összeállítása miért volt számodra fontos, milyen a te ’56-od?
Több szempont is közrejátszott abban, hogy elkészüljön ez a könyv. Elsősorban az a felismerés a forradalom hatvanadik évfordulója kapcsán, hogy a köztudatban mennyire felszínesen van jelen az írók és az Írószövetség szerepe az 1956-os forradalomban. Az, ami sokunk számára evidens, sokszor szorult magyarázatra, s rá kellett döbbennem, hogy nem készült olyan könyv, amely egy kötetben, egységes szempontrendszerek szerint megkérdezte volna a forradalomban részt vevő írókat arról, hogy mit éltek át. Sajnos, a huszonnegyedik órában fogtam neki a munkának, hiszen sok lehetséges interjúalany - akiket megszólaltathattam volna, ha korábban eszmélek -, időközben elhunyt. A jelen kötetnek is van két szereplője, Tóbiás Áron, a „kis íróper” másodrendű vádlottja és Papp Tibor, akik nem érték meg a könyv megjelenését. Ebben a kötetben azoknak a visszaemlékezései olvashatók, akikkel sikerült leülnöm és hosszú beszélgetésekben megosztották velem az emlékeiket. Az én gondolkodásom ötvenhatról sokat változott ennek hatására. Élénk emléket őrzök a gimnázium negyedik osztályából. A történelem tanárnőm, akit nagyon szerettem, tanácstalanul próbált megfelelni annak az elvárásnak, hogy azt az eseménysort, amit évtizedekig ellenforradalomként tanított, forradalomként tanítsa nekünk. Így érthető, hogy sokáig inkább nem foglalkoztam ezzel a témával, később az irodalmi érdeklődésem vonzotta be az életembe. Meg kell említenem Karátson Gábor Ötvenhatos regény című könyvét, amely nagy hatással volt rám, akárcsak az a beszélgetés is, amelyet vele készítettem a kötete kapcsán. Talán itt kezdődött minden, ami ahhoz vezetett, hogy később Hazatérők címmel dokumentumfilmet készítettem emigráns írókról, akik részt vettek a forradalomban, melyet nagy örömömre október 23-án műsorra tűzött az egyik országos televízió. Ez a munka is hozzájárult ahhoz, hogy elkezdtem ezen a könyvön dolgozni.
Papp Tibor, Bertók László, Ferdinandy György, Sárközi Mátyás is szerepel a könyvben. Közös, minden alanyodra érvényes jegy, gondolkodásbeli egyezés észrevehető köztük?
Nem volt semmilyen elvárásom az interjúalanyoktól azon kívül, hogy meséljék el a saját történetüket. Arra számítottam - mivel sokféle szemléletű és világnézetű íróról van szó -, hogy talán lesznek nagy ellentmondások a visszaemlékezéseikben. Meglepő módon nem így van. Minden interjúalanyom, mint élete egyik legnagyobb, legmeghatározóbb eseményére emlékezett vissza a forradalomra. Buda Ferenctől Szalay Károlyig mindenki a legmelegebb szavakkal beszélt Nagy Imréről. Arra a kérdésre, hogy Visszagondolva a forradalomra, megfogalmazná, mik voltak a céljaik, mit szerettek volna elérni?, hasonló válaszokat kaptam: igazságosabb társadalmat, azt, hogy senki ne kerüljön börtönbe a véleményéért, s a többség kihangsúlyozta, hogy a szocializmus alapeszményében hitt, azt szerették volna megvalósítani. Miként az is egységes, ahogyan a forradalom hangulatára emlékeznek, a felszabadultság eksztatikus élményét kivétel nélkül mind megfogalmazták. Makkai Ádám így: „lelki születésnap volt”. Egy másik közös vonás a visszaemlékezésekben, hogy nem győzik hangsúlyozni az emberek közti egyetértést, melyet életük folyamán akkor tapasztaltak meg igazán, és sokuknak fáj ennek a hiánya. Sokan fogalmazták meg azt, amit Ferdinandy György is: „Egyik pillanatról a másikra hirtelen mindenki minden fontos dologban egyetértett.”
Az események óta hosszú idő telt el, az emlékezés nem tartósítható a végletekig, egy-egy momentum felidézése gondot okozhat vagy éppenséggel torzulhat. Ettől nem tartottál? A történelem soha nem objektív, minden történet az elbeszélő szempontjából akár igaz is lehet?
Mivel kamaszként magam is átéltem egy forradalmat, tudom, hogy egy ilyen eseménysor természetéből adódóan a maga jelenében rendkívül kusza, s az emlékeinkre óhatatlanul ráülepszik a jelenünk kontextusa és az elbeszélés jelenében meglevő tudásunk és élettapasztalatunk. Ezért mindenkitől hasonló dolgokat kérdeztem meg: mi történt vele, a családjával, hogyan élt a forradalom előtt, illetve azt kértem, hogy a forradalom napjait meséljék el minél részletesebben. Hol voltak, mit csináltak, hová mentek stb. „Minden interjúalanyom élete egyik legnagyobb eseményeként emlékezett vissza a forradalomra” - Beszélgetés a Szavakban lobog című 1956-os kötetet szerkesztő Erős Kingával Ezekben a történetekben nem az a fontos, hogy valóban 23-án délután 3 órakor átment-e a tér túloldalára XY író, és az pontosan úgy történt-e, ahogy elmeséli, hanem az, hogy az emlékeinek az összessége miként ágyazódik bele abba az eseménysorba, amit mi, az utókor, a történelemkönyvek lapjairól ismerünk. Példaként idéznem kell Ágh István visszaemlékezéséből, aki megsebesült a Kossuth-téri sortűzben: „A sortűzzel kapcsolatosan állandóan arról beszélnek, hogy kik honnan lőttek. Szerintem mindenhonnan lőttek, főleg a Földművelési Minisztérium tetejéről. Mára már a történészek kinyomozták a részleteket, de ott akkor az ember azt érzékelte, hogy mindenhonnan lőnek.” Mint ahogy az is fontos és elgondolkodtató adalékanyag, hogy például a Nagy Imre iránti rokonszenv, a dolgok jobbrafordulásának tőle való várása mennyire egységes vonás minden visszaemlékezésben. Ezért azt gondolom, ha tizenhárom író ennyi év távlatából, ennyire különböző életutakat bejárva, valakit ennyire azonosan ítél meg, az nem lehet véletlen.
Melyik epizód döbbentett meg és miért?
Ferdinandy György elmesélte, hogy október 25-én kalauz egyenruhában próbált kiabálni a belvárosban kétszáz ember felé, hogy ne menjenek arra, amerre tartottak, mert ott lőnek. Ő úgy emlékszik, hogy hallgatott rá a tömeg. De nem ez az érdekes! Gömöri György is visszaemlékszik az esetre, úgy, hogy ő is kiabált az embereknek, hogy ne menjenek arra, mert lőnek. Szerinte senki sem hallgatott rá, csak egy kalauz egyenruhás fiú, akit látásból ismert az egyetemről. Nagy a valószínűsége annak, hogy a két író ugyanott volt, ugyanakkor, ugyanazért kiabált az emberekkel, de csak később ismerték meg egymást. Ferdinandy szeptemberben kezdte az egyetemet, és valóban kalauz egyenruhában járt be az órákra és gyűlésekre is. Ezért tartom valószínűnek az egyezést. Ezek kedves véletlenek.
Hogy érzékeled, mi adhatott erőt ezeknek az embereknek a kemény időszakokban?
Erre nem adhatok egységes, mindenkire érvényes választ, mert minden sors, minden életút éppen ezekben a részletekben nagyon egyedi.
Szerepel a tervek közt, hogy a kötet iskolákba is eljusson?
Őszintén nem tudom, hogy egy középiskolás számára mennyire lehet érdekes ez a könyv. Azt viszont elképzelhetőnek tartom, hogy egy tanár használni tudja az órájára való felkészülése során, esetleg hogy egy-egy izgalmas epizódot felolvasson a diákoknak, hogy ezzel is „átélhetőbbé” tegye számukra a száraz tananyagot.
https://www.youtube.com/watch?v=bE1FX0Uf01I
