Régi idők tájai - A MI tájaink - Tisztelgés Mándy Iván előtt című kiállításról
Pénteken nyílt meg A MI tájaink - Tisztelgés Mándy Iván előtt című kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A száz éve született Mándy Iván írásaiból, és a jóbarát Mácsai István festményeiből teremtett tárlat az elveszett, de újra megálmodott Budapest fájdalmasan szép víziója. A kiállítást Poós Zoltán nyitotta meg, az ő írását olvashatják.
061.hu
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy kiállítást nyitunk meg éppen, mintha fel akarnák köszönteni egy termet, egy utcát egy foszló stukkós bérházat. A helyzet az, hogy Mándy Iván már szinte mindent felavatott, pedig az avatók, a megnyitók az új dolgoknak járnak. Mándy viszont a régit avatja fel, azaz dolgozik. Ahogy ő fogalmaz: „Dolgozni kell. És hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz.” Mándy Iván hűséges volt a pesti terekhez, a trafikokhoz, a jól berendezett ürességhez, amely az egyre inkább kiürülő, hagyományait elvesztő Budapesthez.
A Mácsai István festményeivel szerves egységet képező Mi tájaink című kiállításról eszünkbe juthat Mándy Séta a sötétben című novellája, amelyben szinte évtizedekkel előre megnyitotta ezt a tárlatot. Mert vannak, akik nemcsak visszafelé, de előre is tudnak emlékezni. „Mi nyílott meg előttem? Miért vagyok ilyen ünnepélyes? Mintha fel akarnám köszönteni ezt a lakást. Be akarok mutatkozni? Mégis hogy fogadjon? Valósággal belekapaszkodom a székbe. Igazán segíthetne rajtam. Ő is, meg a társai is. Hűséges öregek. Ismerik minden mozdulatomat. Esetleg velem tartanának ezen az úton.” A hűséges öregek, Mándy és Mácsai, és mi pedig velük tartunk ma este, itt a Petőfi Irodalmi Múzeumban. És hogy mi történik ezen az úton? A két művész életre kelti a pesti tájak kóborló lelkeit, akik itt csetlenek-botlanak velünk a belvárosi keramiton, és tudják: nincs olyan akadály, amit álmaink ne távolíthatnának el a valóság útjából.
Ahogy az óvárosok maguk köré gyűjtik a tájat és az emberi sorsokat, Mándy és Mácsai is értett ahhoz, hogy olyan világokat fessen meg, melyekben nemcsak a táj sűrűsödik össze, hanem a történelem is. Mert egy régi épület nemcsak statikai adatokból áll, hanem sorsokból is. Azt is mondhatjuk, hogy egy hely története az adott hely „önmegvalósításának" története. El tudja-e játszani egy tér, egy kávéházi ruhatár, egy tribün a ráírt szerepet? Mit hagy meg nekik a történelem?
Azt írja Mándy a Séta a sötétben című novellájában a leesett kilincsekről, hogy valamiféle beszámolófélét várna tőlük, az ajtókról a szobákról a lakókról. Azt mondja a kilincsről, és kurziválással ad neki nyomatékot: Visszahelyeztem. Ez a visszahelyezés a Mándy-féle novellisztika egyik kulcsa. Hívhatjuk feltámasztásnak, vagy megjavításnak is. Azt mondja: „Hát ha eltűntek, akkor én igen is megteremtem. Legyenek Blúzok, legyenek Sperberek… ezek legyenek, ne tűnjenek el.”
Az Alkonyat felé című szövegben teszi fel a kérdést: „És ha azt mondanám, hogy nincsenek halottak?” És ebben a világban valóban nincsenek… még az általa bejárt temetőkben sem. Amikor 1995 októberében éppen elmenőben voltunk Mándy Iván temetéséről, Esterházy Péter lépett oda hozzánk, és azt kérdezte a huszonéves íróktól: Mit gondoltok, nem hiányzott ebből a puritán szertartásból valami? De – mondtam halkan. Viszont minden, ami ott hiány volt, az megvan Mándy életművében, megvan azokban a tárgyakban, amelyeket megérintett, azaz feltámasztott, jutott eszembe most. Az írta egy kancsóról: fölé hajolt, valami olyan gyengédséggel, mintha csak át akarná ölelni. Mándy átölelte Mácsai alakjait, álomszerű lényeit, a józsefvárosi csellengőket, Batthyány Lajos halott testét, a híres képén felmagasodó oroszlánt, a pincérlányokat a Sipmlonból, a Japánból a Népoperából, a Dolly Sisters tagjait, akiket a Fővárosi Operettben látott.
Mintha mindenkit ismernénk, mintha alakjai a mi hőseink is lennének, magánemlékezete áttűnik kollektív emlékeinken. És mégis: mindenen és mindenkin marad valami halovány titokzatosság. Mácsai és Mándy álomszerű képei minden híresztelés ellenére sem nosztalgikusak. Lehet, hogy írásművészetében Mándy társtalan volt, viszont Mácsai képei bizonyítják, hogy voltak, akik ehhez a kulisszához hozzá tudtak tenni más mitológiákat is.
Mándy legtöbbször monologizál, nem szónokol, nincs hókuszpókusz, mégis szociográfus alaposságával szabadítja fel az igazságot, úgy emeli fel és helyezi vissza a tárgyakat, úgy emeli meg legendás kalapját és köszönti a kenyereslányokat, a matrózblúzos gimnazistákat, a kalauznőket, a presszóslányokat, a nevelőnőket, a sportújságírókat, mintha ez az egészségügyi séták polgári rutinja lenne. Finoman, nem tanár bácsis módon igazítja meg azokat a dolgokat, amik félrebillennek. Neki a foci futball és nem labdarúgás, a partdobás valójában taccs. Azt mondja: Tessék tudomásul venni: drukker vagyok és nem szurkoló. Mácsai és Mándy is tudják: egzisztenciális kapaszkodót jelent az egy-egy városrészhez, házhoz tartozás, mindazok a helyszínek, hol motívumokba sűrűsödtek az elmúlt évszázad történései.
A kiállítás emléket állít a két művész barátságnak is, és egyben segít abban, hogy be tudjuk tájolni magunkat, és egyben bejárást biztosítsanak a kisbetűs történelembe, hogy megértsük kik vagyunk. Épületeik nemcsak a kintet és a bentet határozzák meg, az ajtók a múlt és a jelen, a szürreális álom és az ébrenlét határán állnak, és ha belépünk, magunkkal, azaz a Mi tájainkkal szembesülhetünk.
Köszönöm!
És külön köszönet Prőhle Gergelynek, és a PIM alkotó közösségének, mert legalább ebben a térben érzékelhetett Magyarország valamit abból, hogy milyen is lehetne a „nemzet, mint közös ihlet”.
