Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban - Legendás állatok: Grindelwald bűntettei című filmről

A Legendás állatok: Grindelwald bűntettei című mozi nyitójelenete olyan, mintha csak Roxfortban pancsolt LSD-t nyalt volna a rendező. A felhőkarcolók fölött hintós (!) üldözési jelenet a 1930-as évek kulisszáival, nos ez a jelenet tényleg tágítja a tudatunkat. Viszont a történetet csak a Harry Potter Fan Club tinijei tudják kellőképpen lekövetni, mindenki másnak, akinek idegen ez a szubkultúra, ott vannak a Cirque du Soleil és a Havasi Aréna-koncertjeinek látványvilágát idéző tüzes jelenetek tömény látványorgiái.

PZL – 061.hu

David Yates filmjébe mindent belecsomagoltak, mint Göthe Salmander (Eddie Redmayne) bőröndjébe, amibe elfér egy akkora kínai sárkány, mint egy tízemeletes pagoda, így aztán ezt a terhet nem is sikerül végighurcolni a történeten, ami valójában nincs is. A Legendás állatok egy mágikus lutra album cuki és kevésbé cuki lényekkel, itt van például a csillogó aranyakra bukó, jó szimatú furkász, amit már Laár András 1986-ban feltalált, majd a Kacsamajom című számában énekelte meg (lásd: Moziklip című filmet). J.K. Rowling fantáziatripjének nincs lekövethető története, az első egy óra után is azt kérdezi az ember, hogy mikor indul be a történet, mert addig csak viszonyokat magyaráz, elhelyez figurákat a nagy mesekönyvben, de nem indul el a cselekmény, illetve nagyon sok kezdődik el, aztán minden belefullad egy-egy látványos akcióba.

Olyan a film, mint amikor egy rockkoncerten a tűzijáték robbanásaitól nem halljuk a gitárszólót. És persze rendben vannak a dresszek, a harmincas évek art decós New Yorkja, Londonja és Párizsa olyan, mintha csak egy bőrönd matricáit látnánk, minden együtt van ahhoz, hogy egy némileg steampunkos gőzgép hajtsa meg a filmfelvevő kamerákat. Benn vagyunk egy nagy cirkuszban, vannak artista mutatványok, bohócok, állatidomárok, de az egész nem áll össze, önálló számokat látunk a manézson, aminek kétségtelenül a fő attrakciója a Harry Potter-regényekben már beidézett, de még testet nem öltött gonosz varázsló magánszáma. Grindelwald persze nem lehet olyan gonosz, mint a legfőbb gonosz Voldemort, de még így is beidézi Hitler alakját, aki majd felelős lesz a második világháborúért.

Már ezzel is kapott a film egy retro-szecessziós steampunk gellert, de az egész csak blöff, hiszen Johnny Deep sokkal inkább emlékeztet a leharcolt, hatvan körüli Billy Idolra, mint egy áramvonalas nácira. Viszont a figurája azért is "különösen veszélyes", mert nemcsak Albus Dumbledore (Jude Law) agyába tudott beférkőzni, de a szívébe is, így aztán különös szövetség alakul ki közöttük, aminek emlékét egy vérrel teli ereklyetartó őrzi. Míg a széria korábbi filmjeinek volt valamiféle visszafojtott, dekadens erotikája, a combfixekkel jól harmonizáló kardigánokkal, selyem hálóingekkel, most inkább olyan lett az alkotás, mint egy cukiság blog, helyes kis mágikus lényekkel.

https://www.youtube.com/watch?v=23xc2qhUaqM

És akkor még nem beszéltünk Göthe Salmanderről (Eddie Redmayne) aki olyan, mintha egy 1988-as Pet Shop Boys videóklipben próbálná közös nevezőre hozni a kosztümös újromantikus zenét a szintipoppal, miközben a testvére, Theseus Scamander (Callum Turner) egy elcseszett Rick Astleyre emlékeztet a jól szabott tweed zakójában. Néző az első fél óra után feladja. Hiába a szépen megszínezett, harmincas évek divatlapjait megidéző környezet, az egész olyan, mint egy nagy költségvetésű R&B videóklip, ahol Beyoncé és Pink elhozza nekünk a harmincas évek Párizsát, ahol a Père-Lachaise temető valójában földalatti náci összeesküvés helyszíne egy sosemvolt, Albert Speert idéző hősök csarnoka kulisszával.