Magyar táj magyar ecsettel, magyar reklámfilmmel
Egy ideje áll a bál a Telekom Mi a tipikusan magyar? című reklámfilmje körül, ami akarva-akaratlanul részben azt szondázza: bírjuk-e az önkritikát? Nos, nem bírjuk, és ez is tipikusan magyar, szóval, a túlérzékenységünket is belevehették volna a tipikus magyar tulajdonságok közé a kreatívot gyártó Lounge Design szövegírói. És azt is, hogy nem tudunk lazák lenni.
061.hu
Mi nyugodtan mondhatjuk, hogy a románok úgy vezetnek, hogy az életveszély. Ha egy osztrák azt mondja a magyar autósról, hogy udvariatlan, nem engedi el a gyalogost, akkor felháborodunk, miközben évtizedek tapasztalata: az autóstársaink a legtöbb esetben nem fékeznek, amikor meglátnak egy gyalogost a zebra előtt topogni. És persze azt is tudjuk: az osztrákok bizony alapvetően fékeznek. Senki nem szereti, ha szembesítik a gyengeségeivel. De hát a Telekom reklámja nem is akar tükröt tartani nekünk. Ez a tükör maximum olyan, mint egy mézeskalácsszívbe rejtett tükröcske, körbeveszi a szív forma, ami mégis csak a szeretetről szól, talán arról, hogy így fogadlak el amilyen vagy, de azért merj szembenézni magaddal. És magát a telefont is tudjuk tükörként használni, sőt, a szelfikultúra sem más, mint az énképünk kivetítése, tükröződése emblematikus kulisszákba, azaz megpróbálunk hátteret adni magunknak, azaz kiegészíteni magunkat. Ez a kiegészítés, azaz a teljessé válás sok esetben nem más, mint maga az identitás. Miért ne lehetne ez egy reklámfilm témája?
Hát persze, az un. imázsfilmek valójában identitásreklámok, tehát miért ne lehetne egy imázsfilm főszereplője a tipikusan magyar. Ja, hogy ez vitát generál? Miért is ne? Azzal is vitatkozhatunk, hogy zacskóból isszuk-e a tejet, mert szerintünk már egy ideje nem, hiszen már szinte minden háztartásban dobozos tejet fogyasztanak. És itt jön a lényeg! Maga a reklámfilm sem mondja ezt, sőt, azt állítja: ez tipikus sztereotípia. Tehát inkább a reklámfilmre adott reakciók azok, amire azt mondhatnánk: tipikusan magyarok… Azaz: nem bírjuk az öniróniát, az önkritikát, feszültek vagyunk. A film azt is mondja, hogy csak az a fontos, hogy a mostban élők szerint mi a tipikusan magyar. Talán ezen így lehetne állítani, hiszen az is fontos, hogy Babits mit gondol a Magyar jellemről című esszéjében rólunk, de hát legfeljebb vitatkozunk a reklámkreatívokkal, ha ehhez van kedvünk. Kitalálni a lehetetlent, példát mutatni…, új értelmet adni valami értékesnek. Most akkor mi a tipikusan magyar? Azt mi döntjük el, a Most generáció – halljuk a szpotban.
Oké, maguk számára eldönti ez a bizonyos most generáció, akik pedig más korosztályhoz tartozónak gondolják magukat, ők is alkottak egy nemzedéki önképet. Vitatkozni jó dolog, és az is biztos: a reklámfilm a szándéka szerint mindenkit a digitális élet nyertesévé próbál tenni, egyfajta digitális önbizalmat szeretne adni. Ez is rendben is lenne, a Lounge Design kreatívjai egy merész, provokatív filmet forgattak, de ha belegondolunk, a dolog valójában nem is volt olyan botrányos, hiszen pont azt mondja a film, hogy számoljunk le a sztereotípiákkal, és nézzük meg: mi a magyar ma? Ezt tette Szekfű Gyula is, amikor szerkesztésében megjelent 1939-ben a Mi a magyar? című kötet. Miért ne beszélhetnénk arról, hogy a népi ornamentika mellett a tudományos eredményeink és az egyéb innovációnk is ugyanúgy részei nemzeti énképünk ornamentikájának, mint a kalocsai hímzés… Hát persze, és miért ne tehetne fel egy reklámfilm kérdéseket? Ha kérdezni tudsz, szabad vagy. Ha választ is kapsz, még szabadabb. Kérdezz, válaszolj, filmezz, szelfizz, légy tipikus, légy egyéni, légy magyar!
