Utolsó mohikánok a levegőben - Dokumentumfilm készült a legendás Puma osztály még élő tagjairól

December elején, a karjalai ifjúsági filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilm díját nyerte el Hernáth Csaba második világháborús pilótákról szóló alkotása. A Veteránfilm két, a híres Puma osztályban szolgáló repülő, Szentiványi János és Frankó Endre történetét meséli el, akik ma már legendásnak számító időkben, huszonévesen váltak vadászpilótává. Az ötvenperces mozi – könnyed, grafikai megoldásai által, de elsősorban a két öregúr személyiségének köszönhetően - még a repülés iránt különösebben nem érdeklődőket is beszippantja, és igazán érzékeny eszközökkel mutat meg két embert, akik – ahogy egyikük mondja is a filmben – muzeális értékek számunkra, a szó legnemesebb értelmében.

ZALKA SZILVIA - 061.hu

„Az ember előbb-utóbb divatba jön!” – állapítja meg Szentiványi János nyugállományú alezredes a film elején, aki a főszereplő páros decens, udvarias, mindig kedélyes tagja; bajtársa, Frankó Endre nyugállományú főhadnagy szókimondásával, humorával, szintén azonnal megnyeri a nézőt magának. A két világháborús veteránt egy budapesti villamoson, véletlenül ismerte meg a rendező-operatőr-vágó Hernáth Csaba, és – ujjongott is magában, gondolom -, hamarosan le is forgatta velük a Veteránfilmet. Az idős, 90 feletti férfiakat mint egy - az ő tempójukra szabott - road-movie követi végig a film, melyből megtudhatjuk hogy élnek most, honnan indultak, s mi is történt velük abban az időszakban – a második világháború alatt -, amikor is egy pontra élesedett az életük, s amely minket következő generációkat is a legjobban érdekel, hisz vastagon belemászott a történelem.

A repülés szeretete persze a kezdetektől ott dobolt mindkettejükben. János Horthy Miklós rádióban elhangzott felhívására jelentkezett repülőnek a háború derekán, Endre is mindig tudta, hogy vadászpilóta lesz, és csak két évet végzett az akadémián, máris küldték bevetésre. Budapest ostromában is védték a várost, Endre bátyja, aki szintén repülő volt, odaveszett a háború alatt, János gépét lelőtték, de túlélte. A háború utáni új rendben egyiküket sem engedte a reptér közelébe se a kommunista hatalom. János gépkocsivezető, majd geodéta lett, ám 1971-től újra dolgozhatott hivatásában: a polgári repülőtereket felügyelte. Endre mérnöki pályára lépett, és a Zugligeti Libegő mellett, az ő nevéhez fűződik több – például indiai - kötöttpályás felvonó tervezése is.

A legendás pumák két pilótáját most megöregedve, de fel-felcsillanó szellemességgel látjuk végigjárni katonai és civil repülős eseményeket, az ő narrációjuk ad betekintést ebbe a világba, sokszor csak pár mondatnyi visszaemlékezéseik által pedig elképzelhetjük, milyen is lehetett huszonévesen egy világháborúban védeni a hazát. A film készítői résen voltak, erős mondatokat kapunk, de pont annyi iróniával és hétköznapi párbeszéddel körülvéve, hogy egyáltalán ne ragadjon el minket valami téves, patetikus nosztalgia.

https://www.youtube.com/watch?v=HMWxz4aKoFw

A háttérből hallatszik a katonazenekar játéka, vagy épp tiszteletteljes kérdéseket tesznek fel a repülőnap közönségéből a veteránoknak, de mi közben halljuk a gondolataikat. Azokét, akik már tudják, hogy az élet végén járnak: egyikük nem szeretne egyedül maradni, másikuk azon lamentál egy modern, személyszállító gép belsejéből kikukucskálva, hogy vajon ez lesz-e az utolsó alkalom, hogy felülről látja a földet. A mában, a letűnt időben és az elmúlásban való kalandozást sokszor csak hétköznapi képek kísérik egy öregotthonból, vagy egy balaton-felvidéki séta képei.

A Veteránfilm stábja tisztelettel és kellő odafigyeléssel nyúlt a témához, és olyan filmet készített Frankó Endréről és Szentiványi Jánosról – aki sajnos a bemutatót már nem érhette meg -, amely méltó emléket állít a magyar légteret védő veteránoknak, és azt is megmutatja, hogy micsoda történetekkel élnek még emberek közöttünk. Ezek az utolsó pillanatok, hogy észrevegyük őket.