"A dalnak kell szólnia, nem a gitárnak" - Beck Zoltánnal beszélgettünk a ki az akit még megölelnél című új 30Y-lemezről

A napokban publikálta a 30Y ki az akit még megölelnél című új albumát, amelyről máris úgy beszélnek, mint az év egyik legjobb, leginkább felkavaró anyagáról, pedig egy ideig úgy nézett ki, hogy talán nem is lesz több lemezük. Beck Zoltánnal, a zenekar frontemberével beszélgettünk.

PZL – 061.hu

A dalaitokban komoly drámai erő, érzelmi töltet van, de vajon elbír-e ennyit a pop struktúrája? Gondolkodtál már más, a 30Y világától eltérő kifejezési formákon?
Az első kérdésre: el; a másodikra: igen. A 30Y-t mi töltjük fel, szóval elsőre úgy tűnik, azt csinálunk, amit akarunk. A felvetésed mégis igaz: nem tudunk ellépni az elől, ami 30Y-nak ismerődik fel, a magunk számára is, így aztán egyáltalában nem igaz, hogy a 30Y bármi lehet, amit valamelyikőnk kitalál. Gondold csak el, amikor Papával (Sárközy Zoltán Papa) megírtuk A kis herceg balettzenéjét, az független maradt a zenekar zenei világától, még akkor is, ha mind a négyen dolgoztunk a zenéken, a hangszerelésen. Vagy ugyanígy a Zazával a Bezzeg a Kurva Beckek dalait nem tudtuk volna a zenekar világába beleírni, még akkor sem, ha együtt voltunk a stúdióban egyébként, sőt, Papával és Ádival csináltuk végig a Beckek lemezturnéját is. Szóval a 30Y az alkotói terünk, szabadságot jelent, de korlátot is.

Megkapóan költői az új album, eléggé fel is tekerted a bölcseleti tónust, szóval, mit gondolsz, adott-e plusz muníciót, viszonyítási alapot az, hogy kötelességből is rengeteg kortárs irodalmat olvasol az utóbbi időben.
Olvasni eddig is olvastam, legfeljebb az elmúlt években – fölteszem, a Libri-díjhoz kapcsolódóan, meg a kortárs megjelenéseket ajánló szubjektív esszésorozatnak köszönhetően – jobban látszik ez a nyilvános terekben. Meg sok időt töltök írókkal, Háy Jánossal játsszuk a Háy come Beck-et, rendhagyó irodalomórákon a versszöveg-dalszöveg viszonyával foglalkozom, talán ezek érvelhetik ezt a változást. Én magam nem nagyon elemzem a saját szövegvilágomat, és nyilván kevésbé is érzékelem élesen a változásokat – majd, ha egyszer kötetfélét csinálok, gondolkodom a dalszövegeimen.

"Ha egy rockzenekarban játszol, akkor úgy szocializálódsz, hogy végül minden alkotásod a közösségről is szól. Az alkotásnak van egy olyan szakasza, amikor már nem tudsz úgy autonóm lenni, hogy magad birtoklod a teljes narratíváját annak, amit létrehozol". – mondtad egyszer. Ennek fényében mi a helyzet a dalszövegekkel amelyek nagyon is privát ügyek, egyvalaki alanyi világáról, szólnak…. Van, hogy elmondod a többieknek milyen élmények ihlették at adott szöveget?
A szövegek a dalban vagy képesek valóságot teremteni, vagy nem: ez inkább a tét, innen gondolkodom a szövegekről. Egyébként jónéhány szöveg nem került lemezre, és nem azért, mert nem voltak erősek, egyszerűen csak nem találtuk meg benne a közös élményt, azt a valamit, amit együtt mondanánk. És megfordítva: nem mindegyik szöveget gondolom a lemezen ugyanolyan erejűnek. Ebben az értelemben a szövegek ki vannak szolgáltatva a közösségi alkotásnak, éppen úgy, mint a dalok bármely eleme. De hogy ne lépjek el a kérdés elől: nem mesélek a szövegekről, részben azért, mert nem is nagyon tudok, részben meg azért, mert senkit nem érdekel, én nem az ügyvédje vagyok a daloknak.

A Dicsőség című korábbi albumotok már a saját stúdiótokban készült, és annyit dolgozhattatok rajta, amennyit csak akartatok. A korábbi számok közül sok olyan van, amit szíved szerint újra felvennél, vagy hiszel a lemezen megjelent dalokra ráragadt élményekben….
A lemezre való rögzítés a dalok aktuális állapota, pillanatfelvétel. Akkor is, ha sok, akkor is, ha kevés időd van rá. Persze, jobb úgy dolgozni a dalokon, hogy bármikor belepiszkálhatsz, de nagy jelentőséget nem tulajdonítok ennek: a Dicsőség ilyen tekintetben nagy élmény volt, saját magunkon kísérleteztünk, és lett belőle dal, jónéhány fontos dal is, azt hiszem. A ki az-on, pláne, mert annyira nem terveztük a lemezt, valahogy a turnéba kellett bepakolni az összes stúdiómunka idejét, evidens volt, hogy koncertszerű metódust követünk: egy indulatból egyszerre játszottuk fel a dalokat, 3-4 dalos szakaszokban. Arra figyeltünk – és ez leginkább Gyuri (Ligeti Gyuri, a lemez zenei producere) érdeme, hogy azt vegyük fel, amit hallani akarunk, így utólagosan keveset kellett belenyúlni a hangképbe. Egyébként meg visszafelé tekintve, az elmúlt majd húsz évben azért vannak dalok, amiket nem tudtunk megragadni igazán: a dal lehetőségét hallani inkább, és csak azért tűnik dalnak, mert felvettük.

Amikor a Dicsőség kész lett, úgy gondoltad, nem lesz már több lemezetek. Honnan jött ez az érzés? Van, amikor rád tör a félsz, hogy mi van, ha már semmilyen kreatív ötlet nem jut eszedbe?
Az Epi azt mondja, hogy amikor elkezdem mondogatni, hogy nem tudok több dalt írni, akkor tudja biztosan, hogy lesz új lemez. A kétségeim, úgy látszik, hozzátartoznak a folyamathoz.

Egyetemi tanár vagy, a színpadon nem csinálhatsz azt, amit akarsz… Szóval, a reflexeidben ott van a pedagógus, vagy el tudod magad úgy engedni, mintha te lennél Keith Richards 1969-ben….
Sose voltam menő, vagy kontroll nélküli figura, nem szerepeltem a cool-listák élén, nem voltam a helyi kocsmák hőse, nem tolok bevált jó dumákat. Mellesleg az lenne inkább anakronisztikus, ha úgy viselkednék, mint egy kissrác, aki először van koncerten. A számomra a r&r felszabadító élménye nem a féktelenség, hanem azoknak a világoknak a megélése, amelyeket teremtünk.

Az Egy lányról című dalban hangzik el, hogy „nincsenek angyalok”. Ez csak úgymond „rímkényszer”, vagy tényleg hitetlen vagy (vö: Szívemhez szorítom Háy-féle szövegét ?
Érdekes, hogy éppen erre a szövegre kérdezel, arra, ami inkább az öcsémé, mint az enyém. Inkább csak igazgattam a szövegen, hogy énekelhető legyen, és látod, a másik, amivel összeveted, az sem az enyém – Háy János két verséből gyúrtam dalszöveggé. A hit – nem a vallásos-intézményi, hanem általában valami transzcendens felé való nyújtózás – nagyon foglalkoztat, de nem onnan izgat, hogy az van-e, amiben hiszünk. Inkább az, hogy miért akarjuk, vágyjuk ezt, miért teremt az ember (az egyes ember) a maga számára önmagán kívüli kapaszkodókat. A „nincsenek angyalok” nem egyszerűen kimondás, inkább kérdés, vagy a kétségbeesés élménye, az, hogy képesek vagyunk-e, illetve ebben az esetben ez a narratív én képes-e hinni valami reflektálatlan jóban, igazban, szépben, tisztában. És ennek az elvesztése talán az, ahonnan számítjuk felnőttségünket.

https://www.youtube.com/watch?v=q-05iAUsXXY

Azt mondtad, hogy „csak „gyűltek az ötletek, a szövegek és a dallamok is, és egyre inkább elkezdtek egyfelé beszélni.”Lehet, hogy majdnem afféle koncept-album lett belőle? Illetve, hogy nem akartál-e köré rakni valami storyline-t?
Ahogyan egy szövegnek sem tudom a kifutását, úgy a lemeznek sem tudtam előre az ívét. Inkább csak rácsodálkoztunk, hogy a dalok egymással kezdtek el beszélni, hogy a Felejtsd el, ami inkább csak tempó, szinte végig egy monoton és zárt harmóniakör, talán a punk emléknyoma bennünk, szóval ez a dal egyszerre az elmúlással mélyebben foglalkozik, csupán attól, hogy a körülötte megszólaló dalok is tematizálják ezt. Élvezem egyébként a koncepciózus elképzeléseket, de azt inkább a színpadra teszem: legyen az 30Y, vagy szerzői est, oda újra-és újraírni önmagunkat, az tényleg izgalmas ügy.

A Felejtsd el című beat-es rockkolásban és a Ha igaz-ban hallunk inkább „odatett” gitárokat, főleg a zongora dominál. Honnan jött ez az önmérséklet, hiszen simán tele lehetett volna gitározni a többi dalt is, úgy, hogy a zongora dominanciája megmarad….
A Felejtsd el-ben Kispi (Kispál András) játssza a szólót, a dal a számomra leginkább róla, az ő játékáról, jelenlétéről szól. Általánosságban meg a gitárokat érdemes ott hangsúlyozni, ahol közlésereje van, például a Ha igaz alaptémája egy komplex gitárkíséret, basszusszólammal, harmóniakísérettel, szólisztikus melódiával, és ezt nagyjából így is játszom: ha egyedül játszom. De a zenekari megszólalásban világossá vált, hogy a basszusszólamból épített riff unisonoban sokkal erőteljesebb, mint valami szofisztikált szólamozgatás, s ugyanez a Gyáva című dalban úgy alakult, hogy a gitár a refrénkíséretekben jelenik csak meg, és persze, az instrumentális egységben, de nem volt rá szükség a versszakokban, és sorolhatnám. A dalnak kell szólnia, nem a gitárnak.

Fotók: Sinco