"Nem igazán követem a kritikusi vagy az irodalomtörténészi szakma lőgyakorlatait"-Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk

Tíz új esszével kiegészítve újra megjelent Cserna-Szabó András Mérgezett hajtűk című tíz évvel ezelőtt publikált nagy sikerű kötete. Dérczy Péter esztéta azt írta róla, hogy "...az utóbbi évek egyik, ha nem a legszórakoztatóbb, legolvasmányosabb könyve." A pacal - és metál-rajongó Cserna- Szabó Andrással beszélgettünk.

PZL -061.hu

Annak fényében, hogy Térey és Háy is megkapta a magáét az irodalomtörténészektől, kritikusoktól hogy „beleütötték az orrukat egy komoly tudományba”, te most a Mérgezett hajtűk újrakiadása után nem tartottál attól, hogy majd valaki a Pedagógus Szakszervezettől, vagy valamelyik egyetemről neked megy, hogy kérem, ez így tiszteletlen, épphogy csak belekap…
Nem tartottam tőle, mert ezt a könyvet tíz éve is szerették, most is szeretik, talán nincs is másik ilyen könyvem, amiről soha semmi rosszat nem írtak. Az olvasók is bírják, és olyan komoly irodalmárok is szerették ezeket az írásokat, mint pl. Szilasi László, Dérczy Péter vagy Takács Ferenc. Az első kiadás fülére azt írta a magvetős szerkesztőm, hogy „mikro-irodalomtörténet”, jól hangzik, de hát nem az. Ezek a kisesszék írói olvasónaplók, személyes vallomások, nagy részük úgy született, hogy az ÉS felkért rádiókritikák írására, s mivel ilyeneket én nem tudok írni, helyette egy-egy hangjáték vagy rádiós felolvasás ürügyén olyan könyvekről, szerzőkről írtam, amiket/akiket szeretek. Nem akartam irodalomtörténészként vagy kritikusként csillogni, nem vagyok egyik sem. Nem akartam átírni a kánont, nem akartam segíteni a diákoknak a tananyag megértésében, nem akartam orientálni a gyerekeket (se a felnőtteket), egyszerűen csak a saját kánonomból kiemeltem néhány írót, és leírtam, mit jelentenek nekem. Hogy tulajdonképpen nekem tökmindegy, hogy például Cholnoky László, Tömörkény vagy Hazai benne vannak-e éppen a hivatalos kánonban, az enyémben benne vannak.

És mit szólsz ahhoz, hogy a szakma úgymond leadott ebben a témában figyelmeztetőlövéseket….
Nem igazán követem a kritikusi vagy az irodalomtörténészi szakma lőgyakorlatait. A pedagógus szakmát még kevésbé…

A Defoe Zoltán – Az írói sértettségről című írásnak izgalmas a kérdésfelvetése, ugyanakkor nem mászik bele a sértettség témába, kedélyesen tovább megy, és Ambrus Zoltán sértettségét vázolja fel. Ugyanakkor: sokféle írói sértettség van, közülük a legtipikusabb: „nulla maketing, nulla PR, miközben évekig írtam…”, „jó esetben jár akkora honor egy két évig írt könyvért, ami egy tanítónő egy havi fizetése”, „nincs is már honor, csak royalty, amit fél éves elszámolási etapban kapsz meg”, „mást futtatnak helyetted”… Neked volt a pályád során valamilyen természetű sértettséged?
Hát persze. Éppen azt írtam meg ebben az esszében, hogy érdekes módon a sikeres (pl. Ibsen) és a mellőzött (pl. Hamvas) író éppen olyan sértett. A sértettség ugyanis az egyik fontos üzemanyaga az írónak, enélkül nem megy az írómotor. Minden író sértett. Elég sok írót megismertem az elmúlt húsz évben. Mindegyik sértett volt. Az egyik jobban palástolta, a másikból még a fülén is folyt kifelé. Én is sértett vagyok természetesen, egy csomó díjat nem kaptam meg, egy csomó listára nem kerültem fel stb. Ilyenek vagyunk, hiú dögök. Aki azt mondja, hogy nem ilyen, az hazudik (mint az az író, aki azt állítja, nem olvassa könyve kritikáit). Speciel én ezen mulatni is tudok, olykor akár magamon is. Ha két író találkozik, két percen belül egy harmadik írót kezdenek ekézni, közös ellenségüket, akinek érdemtelenül, tehetség és teljesítmény híján hullott ölébe a siker. Az író olyan lény, hogy még tíz év múlva is belesajdul a szíve egy rossz-gonosz kritikába, és ölni tudna a sértettségtől. A jó kritikákat persze hamar elfelejti. Azért az terhes, amikor az írónak a könyveiből is ömlik a sértettség.

Van számos kimondottan jól sikerült borítód, amik emelnek is egy-egy kötet élményvilágán. Most viszont a Helikon életműkiadás levesz valamit a korábbi könyvek egyedi megjelenéséből, és egy kollázsos koncepcióra épít. Nem akartál úgy életmű-sorozatot, hogy a könyvek markánsak különbözzenek, és mondjuk csak a műszaki paramétereik (méret, betűk) maradjanak egyformák?
Ez Váradi Zsolt tervező ötlete volt, és nekem tetszik. A Helikonnak vannak sorozatai (pl. Márai-, Zsebkönyvek stb.), azoknál is ugyanazt a dizájn variálják az újabb és újabb kötetek borítóján. Egyébként ez nem is egy sorozat lesz, hanem kettő. A prózák paperbackben, a gasztronómai kötetek keménytáblások lesznek.

Kiadót váltottál, a Líra csoport helyett a Libri holdingnál jelensz meg. Viszont miért a Helikonhoz került az életműved, miért nem a cégcsoporthoz tartozó Jelenkorhoz? A hangütésed, a lazaságod és egyéb okok miatt is talán jobban illett volna hozzád a Jelenkor kortárs irodalmi istállója, mint a szintén patinás, de némileg hagyományosabb karakterű Helikon kiadó…
A kiadó igazgatója, Szász Zsolt az elmúlt években többször jelezte, hogy szívesen látna a Helikonnál. Amikor aztán kiadóváltásra adtam a fejem, hozzá mentem először, és rögtön meg tudtam vele állapodni. A Helikonnál egyébként nemcsak szerzőként, de fejlesztő szerkesztőként is jelen vagyok, pl. én szerkesztettem Bödőcs Tibor nagysikerű első könyvét, és most is két szerkesztésem áll megjelenés előtt: Kőhalmi Zoltán norvég krimije és egy újratöltött Kövi-szakácskönyv.

Közismerten nagy metálos vagy, majdnem olyan fontos lehet a műfaj neked, mint a lecsó vagy a pacal…, ehhez képest a gasztró teljes fegyverzettel van jelen az életművedben, míg a metálos vállalás valamivel szerényebb. Miért?
Azért a metál is folyamatosan felbukkan a prózámban. Most éppen egy novellát bütykölök az ÉS-nek, íme példának egy mondat: „Messziről vér szagát és a vadászok, hajtók tivornyájának hangjait hozta a szél, éppen a Slayer Reign in Blood című lemezét hallgatták.” Nemsokára jön a következő tárcám az Index tárcarovatában, abban egy haláltánccal végződik a sztori, a főhős és a Halál járja egy Judas Priest klasszikusra. A Szíved helyén épül már a Halálcsillag című regényem főhőse, Emlék Bundás szintén metálrajongó, ott is sok a metál, még a könyv egyik mottója is a Motörheadtől származik. Egyébként évek óta készülünk Darida Benedek barátommal és szerzőtársammal (vele írtam a Nagy Macskajajkönyvet) egy metálszakácskönyv megírására, ennek egyébként egy sok éve félbemaradt origós sorozatunk lenne az alapja. Havi Metál, avagy Ördögvilla volt a sorozat címe, híres metál nótákra főztünk, birkavérpudingot, mangalicafejet, ilyesmit.

Számos ma már kevésbé ismert írót (Ambrus Zoltán, Tersánszky, Tömörkény, stb.) hoztál helyzetbe a könyvedben. Voltak olyan visszajelzések, hogy a hatásodra kezdték el olvasni e szerzők műveit, esetleg valakit sikerült is jobban visszacsempészni az irodalmi tudatba?
Volt ilyen. De velem is. Ha Tandori nem tolja Szép Ernőt vagy Hunyady Sándort, talán soha nem olvasom őket. Most pedig imádom mindkettőt. Ha Hajnóczynál nem találkozom Cholnoky László nevével, akkor talán ma sem tudom, hogy egy zseni volt. Nemcsak szerintem, Krúdy szerint is. Ha nem olvasom el Hász Róbert csodálatos történelmi krimijét, a Fábián Marcell pandúr-detektív tizenhárom napját, akkor nem kezdek el Gozsdu Eleket olvasni, akitől addig csupán egyetlen novellát olvastam egyetemista koromban. És így tovább…

Nem akartad az anyagot mondjuk ciklusokba szedni? Egyben vannak a magyarok, a világirodalom klasszikusaival, nincs egy képzeletbeli időrend sem tartva.
Nem, mert tényleg nincs benne rendszer. Ezek csupán kisesszék néhány általam nagyra tartott íróról. Ennél persze sokkal több kedvencem van, és az is teljesen véletlen, hogy éppen ezekről írtam. Őket sugározta a rádió. Bereményi hetvenedik szülinapján engem kért fel a 168 óra, hogy írjak róla. Vagy meghalt Bächer, és a Litera felhívott, hogy még ma kell egy nekrológ. Rengeteg íróról, könyvről írhatnék még, de valahogy azok eddig kimaradtak. Érdekes, magamtól soha nem írnék ilyesmit, ezek mind megrendelésre készültek.

Érdekes, hogy a kötetben számos olyan író szerepel egymás mellett, akiket senki más nem rendelne egy kötetbe, csak te… Van ez a Carver-Bukowski- Pelevin vonal, ami feltételez egyfajta ízlést, amihez nehezen passzol mondjuk Szabó Magda vagy Szerb Antal, ami persze remek hogy így van… Az irodalom akkor nem olyan, mint a rock, hogy aki Led Zeppelint bírja, az nem szereti a Slayert és semmiképp nem bírja a Fonográf együttest...
Az én ízlésem rendkívül eklektikus. Bukowskiban és Szabó Magdában talán csak egyetlen közös van: mindketten kurvajó írók. Egyébként, szerintem, aki imádja a Slayert (mint én) az egyszerűen nem utálhatja a Led Zeppelint. Hiszen a Zeppelin, a Deep Purple, Hendrix vagy a Black Sabbath nélkül sose lett volna Slayer. De én éppen annyira szeretem, mondjuk, Mozartot, mint a korai (első három lemez) Metallicát. A metál az operához hasonlóan erősen teátrális műfaj. De ha belegondolsz, azért Szerb Antal nincs is olyan messze se Bukowskitól, se a metáltól. Az Utas és holdvilágban például elég durva, tizennyolcas karikás témákat elemez, olyanokat, mint például a vérfertőzés vagy a haláldugás… Ezek akár egy őrült black-death metal szám dalszövegébe is bekerülhetnének. Sokkal meredekebb ügyek annál, mint amikor Buk-Chinaski részegen felszed egy nőt a lovin, hazaviszi, majd szex után belerókázik a vécébe. Szóval ne gondoljuk, hogy Szerb Antal nem elég punk!

Nemrég posztoltál egy képet a trieszti Caffè San Marco kávéházról.Erről jut eszembe, hogy ez a kávéházi világ nagyon adná magát, de te mégsem lettél úgymond kávéházas író, pedig Zeke Gyula nem foglalja el az összes kávéházi asztalt a képzeletbeli kávémérésben…
Szívesen lennék kávéházi író, de már nincs Budapesten irodalmi kávéház. Volt néhány kísérlet ennek a kultúrának az újraélesztésére (pl. Centrál), de nem sikerült. Úgy látszik, nem volt eléggé fontos nekünk. A New Yorkban gazdag turisták ülnek, a Hadikba se tárcát írni járnak a népek. Ez a világ elmúlt. Szép volt, de vége, mint annyi mindennek. Ezért is fantasztikus, hogy Triesztben ez a több mint százéves San Marco még mindig irodalmi kávéházként működik. Itt ült annak idején Joyce és Italo Svevo, most pedig Claudio Magris jár ide például. Meg sokan mások. Megmentették, mert fontos volt nekik ez a hely. Mert ez a csodás antik kávéház tulajdonképpen maga Trieszt. Főként nem turisták járnak oda, hanem helyiek, nem lett belőle se bazár, se cirkusz, se múzeum, se fine dining étterem, hanem diákok tanulnak, férfiak pletykálnak, sakkoznak, malmoznak, nők olvasnak és teáznak, lehet dolgozni, és tényleg irodalmi a levegője. Még egy könyvesbolt is működik a kávéházban.

Az életmű kiadás könyvei mellé mikor tehetünk oda egy új Cserna-kötetet?
Jövő tavaszra (Könyvfesztiválra) jön egy új kötetem a Helikonnál, gasztronómiai esszék az utóbbi nyolc évből. Tulajdonképpen az Ede a levesben folytatása, csak most nem Fehér Bélával írtam a könyvet, hanem egyedül. Az lesz a címe: Rézi a páczban.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula