A modok sosem halnak meg – A The Who Who című lemezéről

Who címmel jelent meg a két tagúra fogyatkozott, 1964-ben alakult The Who új lemeze, ami kisebb csoda, mármint az a tény, hogy a még élő két tag, Pete Townshend gitáros és Roger Daltrey énekes még mindig aktívak, sőt, új dalokkal álltak elő. Az 1981-es Face Dances című lemez juthat eszünkbe akkor, amikor kézbe vettük az új albumot, hiszen mindkét anyag lemezborítóját négyzetekre osztották, csak míg a Face Dance coverén 4x4, azaz 16 portrét láthatunk, olyan festőktől, mint például David Hockney, addig az új album Peter Blake tervezte borítóján már 5x5 kompozíciót, fotókat, grafikai elemeket, a zenekar nevének szóképét láthatjuk.

PZL – 061.hu

Szóval, 1981-ben a zenekar önmagával, saját portréinak megfestésével volt elfoglalva, majd 38 év múlva már a popkultúra dns-láncát vázolták fel, Chuck Berrytől a Batmanon és Muhamed Alin át egészen a már említett Face Dances hátsó borítóján látható festékes tubusig. És akkor még nem ejtettünk szót a cover egyéb ikonjairól, úgymint az angol zászlóról, a katonai jelzéseken és a mod szubkultúra legendás mopedjén át egészen a szív logóig. De a legfontosabbról, arról, hogy milyen a lemez még nem is beszéltünk… Nos, ez leginkább egy ún. életjel album, olyan, amilyet 75 körüli tisztességben megőszült zenészek készítenek, ha nem akarnak nosztalgiázni. Az album persze minden The Who-korszakot megidéz, tehát mégis csak nosztalgiázik, ugyanakkor nincsenek igazi fókuszpontjai, egyszerűen egy korrekt munkáról van szó, amit 13 év alatt, a 2006-os egészen kellemes Endless Wire óta kiérlelt a két nagy túlélő.

Roger Daltrey szerint ez a legjobb albumuk a Quadrophenia óta, amit fogjunk fel inkább a szokásos PR-dumának, a lemez kellemes The Who-féle intarzia a Pete Townshend szellemi műhelyéből, és mivel korábban is főleg ő volt a fő dalszerző (azért John Entwistle is írt jó dalokat, hiába sajnálja le őt Townshend, például egyből a zenekar egyik legerősebb rockdalát, a You-t….), autentikus album lett ez a 2019-es bejelentkezés. Az új lemezen inkább azt emelnénk ki, hogy milyen ügyesen csúsztatták egybe egy-egy számon belül a zenekar különböző korszakainak jellegzetes motívumait, így sikerült közös nevezőre hozni a beat-es vadulást a az 1980 körüli szétzongorzott rockolásokkal. Talán az All This Music Must Fade, a Detour és a Hero Ground Zero a legerősebb dalok, de ezek sem ún. slágerek, hanem afféle nívós szerepjátékok, számos rock & roll önértelmezéssel, bölcs derűvel és némi rezignációval.

https://www.youtube.com/watch?v=o4HVg4LW_PM

Az egyetlen törzskönyvezett sláger a Break The News, aminek komoly karriert jósolhatunk a kollégiumi rádiók listáján. A Sergent Peppers ikonikus borítóját is tervező Peter Blake 25x25 négyzetből álló patchworkjének egyik elemén láthatjuk a híres The Who posztert is, amelyen Townshend épp készül arra, hogy összetörje Les Paul gitárját, fölötte pedig a híres felirat this guitar has seconds to live. A lemez a zenekar életművének kitüntetett pillanataira mutat rá, és arra a katarzisra, amikor még a rock and roll akkorát dörrent, mint Townshend Les Paul-ja, amikor a szétzúzta a színpadon.